Az 1920-ban létrehozott, majd 1940-ben átépített via ferratát korábban Via della Morte, azaz a Halál útja néven illették a sok végzetes baleset miatt. Ne feledjük persze, hogy ekkoriban nem létezett még klettersteig-szett, és sisakot sem nagyon használtak. Ettől függetlenül a Júliai-Alpok legnehezebb biztosított útjának tartják.

 C-D besorolású klettersteig, kiépítés nélkül UIAA VI-VII. A függőleges és kitett szakaszok megbízhatóan kiépítettek. Néhol omladékos párkányokon kell haladni biztosítás nélkül, nagy mélységek fölött. A függőleges rész és a csúcs között rövid szakaszokon UIAA I+, II- mászások biztosítás nélkül. Hosszú, kondícióigényes túra. Több helyütt elhanyagolt, a lépések legörbültek, a drótkötél foszladozó, ami sérülést okozhat. A legfőbb nehézséget a ferratán történő lemászás okozza – lefelé nehezebb mászni és a mélységérzet hatványozottan jelentkezik. Kizárólag gyakorlott via ferratázóknak való, akiknek némi sziklamászó és kötéltechnikai ismerete is van, és tapasztalt a ferratákon való lefelé mászásban. Csak biztos időjárási körülmények között!

Problematikus lemeneti lehetőségek
A csúcsról a visszaút kifejezetten problematikus. A Vevnicáról három úton térhetünk vissza a kiinduló ponthoz – közülük egyik sem jelent egyszerű levonulást. Az 50-ezres Triglavski Narodni park térkép félrevezető! Jelzett utakat jelez a Mangart és a Visoca Ponca irányában egyaránt, holott a Vevnicáról nem vezet jelzett ösvény semerre! A 30-ezres Kranjska Gora térképről ez már kiderül. Azaz vagy a Via della Vitán való visszamászást választjuk, vagy jelzés nélküli mászást vállalunk – ekkor mindkét irányban teljes elölmászó felszerelés szükséges!
1. Legegyszerűbbnek mondott út a Kotovo Sedlóról a Mali Koritniski Mangart oldalában, majd a Mangart oldalában vezető út. Ez a kalauzokban szereplő állítás vitatható. A Kotovo Sedlo (sedlo=hágó) elérése a problematikus: vagy a Kotova Spica megmászásával (kötél, elölmászó felszerelés!), vagy alulról történő megkerülésével jelzett út nélkül érhető el. Több száz méteres szintvesztés, majd 500 métert meghaladó emelkedés vár a Mangart csúcs alatti párkányáig, innen további 1500 méter ereszkedés a völgybe. 4-6 óra. Vigyázat! A Tarvisio Bivakhoz vezető út vakvágány, nincs folytatása a mangarti útra!
2. A Visoka Ponca felé vezető gerincen, majd a Planiska skrbinától le a tóhoz. A 3-4 km-es gerinctúra rendkívül kitett és hosszú szakaszon biztosítás nélküli (a hajdani ferratára csak szabadon fityegő rozsdás drótdarabok emlékeztetnek). UIAA II-III, elölmászó felszerelés szükséges. 5-7 óra.
3. Vissza a Via della Vitán. A kiépítettség révén a legbiztonságosabb megoldás, pedig ezt a ferratát ugyancsak nem lemeneti útnak építették. Szó szerint szédítő élmény felülről belemászni a 200 méteres függőleges falba. 5-6 óra, ebből a mászás 2,5-3 óra.

Út a beszállásig
Viharos hidegfront söpört végig a Júliai-Alpok égbenyúló mészkőtornyain, és rákövetkező napra olyan verőfényes, kristálytiszta időt hozott, ami szökőévente egyszer fordul elő (és olyankor is a munkahelyen bosszankodik az ember). Az első korareggeli napsugár már a Felső-Mangarti-tónál ér minket. Mindössze 6 fok van, a tóparton sorakozó lakókocsikban nem is mozdul még senki. A Riffuggio Zacchi menedékházon (1380 m) át vezető 512-es úton indulunk. Egy lendülettel húzzuk le a csaknem órányi kaptatót. A turistaház tornácára álmodott kávéból azonban ki kell ábrándulnunk: felújítás alatt a ház, zárva a terasz. Az 512-es út a Visoka Ponca (olaszul Ponza Grande) 2272 méteres csúcsára vezet, mi az 513-on folytatjuk utunkat.
Hamarosan hatalmas sziklafalak alá érünk. Előttünk magasodnak a Vevnica sziklatornyai. Reggeli napsütésben fürdik az egész gigantikus mangarti sziklakatlan, beleértve a Mangart 2679 méteres csúcsát is. Előbb egy sziklamászó út, majd hegymászó kegyhely ágazik ki balra, majd a Mangart felé, a Bivak Nogarához vezető 517-es út is kiválik. Mi bal felé vesszük az irányt, keresztül egy kiszáradt vízmosás kősivatagján, majd annak túloldalán egyre meredekebb törmeléklejtőn baktatunk fölfelé.

A kegyhely egy 2000-ben halálos balesetet szenvedett szlovén hegymászónak állít emléket. Mindenki számára intő jelként a csokor virág mellett hagyták a szerencsétlenül járt mászó bizarr hagyatékát, a kettétört mászósisakot…

A célul választott csúcs falait megkerülve innen látunk bele először abba az óriási, árnyékos kuloárba, amely a Vevnica és a Rob nad Zagacami között mélyül, és ahol a ferrata vezet. Omlós kőtörmeléken érjük el az út beszállását, szemből nézve a bal oldali sziklafal tövében.

A Vevnica tornyai

„Talpu(n)k alatt fütyül a szél”

A hely hangulata kifejezetten nyomasztó. Három oldalról függőleges, komor, napfényt sosem látó sziklafala, csöpögő vízerek, a katlan barátságtalan, hűvös lehelete… a hajdani Via della Morte beszállásánál készülődünk…

Az omladékos aljú kuloár 200 méteres függőleges falban végződik, ennek felső szakaszán halad a ferrata legizgalmasabb része. Addig még jelentős cikk-cakkolás vár ránk a kuloár oldalsó sziklafalán.

A ferrata szűk sziklahasadékban indul (C-D). Kéménytechnikával araszolgatunk fölfelé. A beszállás fölötti néhány méter tökéletesen alkalmas arra, hogy elriassza az ide nem valókat. Kiépített lépések nincsenek, csak itt-ott a teljesen sima és függőleges oldalfalakba vésett épphogy cipőorrnyi mélyedések.
A kémény sziklaperemre vezet. Ezen haladunk hosszan, harántirányban fölfelé. A perem hol fél méter széles, hol épphogy arasznyi. Felszökések teszik izgalmassá a mászást – már annak, aki számára a párkány alatt tátongó száz méteres szakadék nem jelent elég izgalmat.
A kuloár torkából kifelé vezető sziklaszegély véget ér. Föltornázzuk magunkat, majd a párkány indul visszafelé, csak egy emelettel följebb. Ha az előbbi volt a cikk, ez most a cakk. Néhol itt is „elfogy” a lépés a lábunk alól, ám a drótkötél megbízható biztonságot ad. A szürkés-barnás, félelmetes sziklafal egyre közelebb kerül, majd egy meredek kapaszkodást követően ott állunk a nagy, sima kőzetű letörés alatt.
Az életben semmi nem az, mint aminek látszik.
A túrakalauzokból, internetről ismert kép tárul elénk. Márványsimaságú, oldott mészkőfal, szerte vízlefolyások, és a falon függőlegesen fölvezető drótkötél, amely odafönt a kitett traverzbe vezet… Az életben azonban sokszor semmi nem az, mint aminek látszik. A képekről húzósnak tűnő kezdeti szakasz csöppet sem az, a biztosítás állapota sokkal inkább: előbb szabadon fityegő lánc segítségével húzódzkodunk föl, majd a teljes káosz következik. Több rossz állapotú drót és lánc izgő-mozgó kuszaságában, legörbült, lépésre alig alkalmas cövekek segítségével kapaszkodunk fölfelé és igyekszünk óvni a szemünk világát az elszakadt, ide-oda csapkodó drótvégektől. A pár méteres zavaros szakaszt legyűrve a mászás teljesen vertikálissá válik, itt azonban korrekt drótkötélen és vaskampók során húzódzkodunk föl a vízszintes párkányig.

Ha ez az élet útja, olasz barátainknak különös felfogása van az életről. A Via della Vita ugyanis elsősorban elhanyagolt. Vagy éppen innen az elnevezés…?

Mintegy 10 métert araszolgatunk vízszintesen. A perem kivezet a sziklafal kuloár fölé magasodó részére, így a mélység egyszerre megtízszereződik a talpunk alatt. Előbb függőlegesen fölfelé mászunk, majd balra pár lépés traverz és egy sziklatömb megkerülése során az alig pár centis peremen megízleljük a mélység gerincvelőig bizsergető vonzását. A kitett harántolás a ferrata leghosszabb függőleges felszökése alá vezet. A fal alatti negyed négyzetméteres pihenőt valóságos luxusnak érezzük.
Kifújjuk magunkat és nekiveselkedünk az újabb erőpróbának. A mászást itt is jó állapotú drótkötél és vaskampók segítik. Jobb lenne ezek nélkül mászni… bal kézzel megragadok egy kiválónak tűnő sziklafogást… ami azonnal kiszakad! Partnerem pár méterre, éppen alattam küzd a gravitációval. Alig bírom fél kézzel megtartani a 3-4 kilós kődarabot. De mit kezdjek vele? Hisz egy gyufaskatulyát nem lehet elhelyezni a sima falon. Nem tehetek mást, a szakadék torkába hajítom, arra, ahol a ferratán mászók biztosan nem másznak.

C-D klettersteig a kuloár hátsó falán

Ezen az úton nem kell a sok helyütt zavaró zsúfoltságtól tartani. A csodálatos túraidő ellenére mindössze egy páros halad előttünk, mögöttünk senki. A „fősodor” itt a Mangartra irányul a Via Italia nehéz, izgalmas, de a „Vitánál” lényegesen könnyebb ferratáján keresztül.

A hosszú felmászás újabb traverzbe vezet. Itt már tényleg szédítő a mélység a bakancsunk talpa alatt. 5-6 méter kapaszkodás következik még fölfelé, és átlépünk a sziklafal peremén. Fönt vagyunk!
No, nem a csúcson, csak a Zagace falából léptünk ki. A Via della Vita tartogat még meglepetéseket! A fal fölötti törmeléklejtőt követően előbb egy 50-60 fokos mészkőtábla jelenti az újabb kihívást. Itt biztosítás nélkül kell fölmászni. Aki nem szokta meg az Oszoly vagy Dédes oldott fogásait, reibungos lépéseit, bizony meggyűlik a baja e szakasszal. Aztán egy 5-6 méteres drótkötéllétra következik. Fölötte az útelágazás ne tévesszen meg senkit: jobbra a Bivak Tarvisióig vezető út nem visz tovább! Az 50-ezres térképen ez félreérthető, úgy tűnik, mintha a bivak érintésével vezetne az út a Mangart felé.
A csúcs alatit hágóig vegyesen törmeléken és sziklákon kell másznunk. Lessük a megkopott jelzéseket rendesen, mert nagyon nem tanácsos letérni a jelzésről! Két drótkötéllel biztosított rövid, de izmos áthajlást küzdünk még le, majd a hágóig már csak a törmeléklejtővel kell megküzdeni. Nem is szusszanunk, hisz innen alig tíz perc a Vevnica csúcsa.

Elégedetten gyönyörködünk a páratlan panorámában. Mögöttünk ugyan 300 méterrel magasabb csúcsok tornyosulnak – a Mangart és a Jalovec – de a látványt épp e két közeli csúcs látványa teszi izgalmassá. A Ponca hosszú és szabdalt gerince ugyan túránk ugyancsak húzós folytatását ígéri, előbb azonban átadjuk magunkat az evés és a bámészkodás örömének: a páramentes levegőben a távolból a Dolomitok csúcsai, a Grossglockner hófedte tornya, a Venediger lapos hómezői is ide látszanak. Kelet felé pedig a Júliai-Alpok közeli óriásait, a Triglavot, a Razort, a Skrlaticát csodáljuk meg.
A parkolótól 5 órát vett igénybe az út, úgy, hogy gyakorlatilag nem tartottunk pihenőt.
Társam gratulálna, de bennem motoszkál valami halvány balsejtelem: majd ha leértünk! Ott van a túra vége!

Kudarc a gerincen
Szűk fél óra után indulunk is tovább észak felé a gerincen, mivel ugyancsak távolinak tűnik még a Visoka Ponca csúcsa, amelynek tövéből a lemeneti út indul. A sziklákon piros pöttyök és egyértelmű taposás jelzik az ösvényt. Most ez jelzett út, vagy sem? Az egyik térkép szerint igen, a másik szerint nem. Előbb csak gyaloglóterepen haladunk, majd egyszerre elfogy a hegy a lábunk alól. A csúcs hatalmas északi letöréséhez érünk, amelyet szűk, rettentően mély sziklahasadék választ el a főgerinctől. Ezen a falon drótkötélbiztosítás mellett kezdjük meg az ereszkedést. A Ponca-gerinc kezdi kimutatni foga fehérjét! A meredek, omladékos peremeken helyenként eltűnik a drótkötél – ilyenkor fokozott óvatossággal lépkedünk, mert lábunk alatt több száz méteres a hasadék. A sziklás részeken pedig rövid, függőleges, nagyon kitett szakaszokon kell lemásznunk. Itt viszont megbízható a ferrata. Egyre közelebb kerülünk a hasadék felső végéhez, majd egy meglehetősen nehéz, függőleges biztosított mászással (C-D) leérünk annak omladékos aljába. Az ösvény ennek túlsó oldalán kapaszkodik föl a gerincre. Valójában csak itt kezdődik a gerinctúra. A biztosított szakaszoknak azonban búcsút mondhatunk. A kitett gerincen vagy annak oldalában haladó sziklaösvényen csak egy ősrégi ferrata szomorú maradványai rozsdásodnak itt-ott. Néhol a mindössze fél-egyméteres gerincélen egyensúlyozunk, mindkét oldalon ezerméteres szakadék, drótkötél nincs. Önbizalmunk szánalmasan olvadozik a délutáni napsütésben. Másfél órája mászunk, és alig haladtunk valamit. Egy pár lépésnyi kis nyeregben latolgatjuk a továbbjutás esélyeit. Innen előbb meredeken föl, majd a sziklafal oldalában kell továbbmászni. Biztosítás semmi. Vitatkozunk: elölmászó felszerelés nélkül itt tovább menni nagyon rizikós. Maga a mászás nem nehéz, de borzalmasan kitett, egy rossz mozdulat egyenesen a mélységbe vezet. És ki tudja, mi vár még ránk? Benne vagyunk a délutánban, márpedig ha a gerinc végig ilyen, akár 4-5 óra kínlódás is előttünk áll még, csak a hágóig. Döntés születik: visszafordulunk! Az eddig megtett gerincszakaszon hasonló csigalassúsággal haladunk visszafelé, a Vevnica letörésén, a biztosított szakaszon azonban jóval gyorsabban megy fölfelé a mászás. Hamarosan újra a csúcson állunk. Bő két órát veszítettünk, és még mindig nincs meg a lemeneti út. Vissza a hágóba, ahol a térkép szerinti kereszteződést keressük. Ha lenne! Most szembesülünk a ténnyel, hogy innen jelzett úton bizony csak a Via della Vitán tudunk leereszkedni! A Mangart felé vezető út – amelynek átvezető szakasza csak a szlovén útikönyvíró fantáziájában létezik – ráadásul jól láthatóan száz méterekkel a hágó alá visz. Majd csaknem 2500 méterre emelkedik föl újra, hogy aztán a Mangart-hágón átbukva a Mangartska dolina felé forduljon.
A rövid pihenőben kényszerűen barátkozunk a gondolattal, hogy a ferratán kell leereszkednünk.

Lemászás – függő viszonylatban
Két és fél óra megfeszített koncentráció kezdődik. Most nem lehetünk fáradtak, nem lehet egyetlen figyelmetlen mozdulat, ugyanolyan pontosan kell minden lépést meggondolnunk és kiviteleznünk, mint délelőtt, friss izmokkal, motivált tudattal. Segítőnk a jótékony adrenalin, amely garantáltan jelentkezik, mikor belelépünk a 200 méteres függőleges falba – lefelé. Aki mászott már le függőleges falon, tudja: a lemászást pszichésen jóval megterhelőbbé teszi a mélység folyamatos látványa, a mozdulatok és a biztosítás jelentősége, felelőssége. Megkönnyebbülten rázunk kezet a beszálláshoz visszaérve, ami mászásunk tényleges végpontját jelzi. Ha azt a két órás gyaloglást nem számítjuk, ami még vár ránk a parkolóig, de ezt már négykézláb, féllábon ugrálva, töksötétben is megtesszük, ha kell.

Finálé és tanulságok
A helyi útikönyvek és térképek megtévesztettek és félrevezettek, ami igen veszélyes és sokkal rosszabbul is végződhetett volna. De a feladatot megoldottuk. Gyaloglás közben értékelünk: vajon helyes volt-e visszafordulni a gerincen? Hisz valószínűleg meg tudtuk volna csinálni. Valószínűleg… és ha nem? Hol a bevállalás határa, saját képességeink és felszerelésünk tükrében? Ott és akkor úgy éreztük, vissza kell fordulni. Valószínűleg – újra ez a szó! – ez volt a leghelyesebb, mégha az adott szituációban kevésbé hideg fejjel mérlegel is az ember. Lejöttünk és élünk, ez bizonyosság. És egyben a legfontosabb. Semmi gerinc nem lehet ennél fontosabb.
Egyben nem túloztak az útikönyvek: a Júliai-Alpokban valóban a Via della Vita a legnehezebb biztosított út. Ez az út nem dróttal biztosított túraösvény, hanem biztosított mászás függőleges falakon. Ausztriában, Olaszországban persze akadnak jóval nehezebb és hosszabb ferraták. Az egész túra azonban – és minden túrát teljes egészében kell értékelni -, föl és le, kifejezetten kemény és fárasztó, csak felkészült ferratázóknak ajánlott!