Dachsteini kilátások – Klettersteig és alpesi túra
Biztosított úton a Dachstein főcsúcsára.
B-C klettersteig a keleti gerincen
Megközelítés: a déli oldal felvonóján, vagy gyalog (ezer m szint!) a Hunerkogel felső-állomására. Innen nyugatnak a gleccseren a főcsúcs alatti sziklafalig, ahol az út indul.
Időtartam: a lift felső állomásától a csúcs 1,5-2 óra, vissza ugyanannyi, összesen 3-4 óra.
Nehézség: a keleti-gerincen vezető klettersteig nehézsége B-C.
Felszerelés: Klettersteig-szett, sisak, a gleccseren hágóvas, jégcsákány, kötél.
Kora reggeli start
A reggeli kilátások kifejezetten jók. Az előző napi felhőzetnek nyoma sincs. Schladmingi szállásunk ablakán kitekintve csodaszép kék az ég. Több se kell kis csapatunknak. Már kanyargunk is fölfelé a ramsaui országúton, hogy minél hamarabb a platóra vezető felvonó állomásánál lehessünk. Célunk a Hoher Dach-stein csúcsa, amit tehát részben felvonóval, majd B-C klettersteigen kívánunk becserkészni. Nem így az igazi, tudom, a Johannon kéne fölmászni a Dachsteinschartéig, és onnan kapni rá a csúcsi gerincre, ám az ötfős társaság háromötöde nincs felkészülve a Johannra. S ha már együtt jöttünk, nem erőltetjük a szétválást. Fő a barátság és a jó társaság! … Hamarosan kiderül, életmentő volt ez a fajta hordaösztön… A liftből még zavartalanul gyönyörködünk a dél felé emelkedő Alacsony-Tauern kristályos vonulataiban, majd egyszerre, mintha becsukták volna az ablakot, semmi… sűrű ködgomolyba érünk. Honnan került ide ez a felhő, mikor lentről még egy aprócska foszlány sem mutatkozott?
Odafönt, a hatalmas és lenyűgöző Dachstein-platón szerencsére a napsütés az úr. Ám mindenfelé aggasztó felhők gyűlnek, egyre több az árnyékos folt a hómezőkön. Olvadó, tíz-húsz centis hóban bukdácsolunk a főcsúcs irányába. Nehéz lenne azt állítani, hogy a hegyek zord magánya venne körül – aki erre vágyik, kerülje el a Dachsteint.
Szerencsére a tömeg döntő része csak a Seetaler hüttéig (2740 m) jön, vagy visszafordul… apró cseppekben elered ugyanis az eső. Mikor a gerincre vezető klettersteig beszállásához érünk, még csak kellemetlen, mire azonban fölrángatjuk a beülőket, fölcsatoljuk a klettersteig-szettet, úgy rákezd, hogy a sziklafal pillanatok alatt csúszósra ázik. Megnyúlt képpel ácsorgunk a fal alatti olvadozó hóban. Eléggé elromlottak a túra kilátásai. A levegő hűl, hat-hét foknál biztos nincs már több, a hidegérzetet pedig erősíti a déli fal peremén átbukó, metsző szél, ami vízszintesen vágja arcunkba a jeges csapadékot. Visszafordulás!
Vacogva érjük el a házat. A reményt, hogy jobbra fordul az idő, még nem adtuk föl. Elhatározásunk szerint a ház melegében fogjuk kivárni az eső végét: időnk bőven van, 2-3 órás mindössze a túra, ami ránk vár, és még csak délelőtt tizet mutat az óra.
A ház tömve emberekkel. Nincs mit tenni, a csöpögő eresz alatt húzódunk meg és fagyos lábujjakkal toporgunk a lucskos hóban. Mi tagadás, augusztus közepe lévén ilyen zord, télies viszonyokra nem készültünk. Ha már a ház melegébe nem sikerült bejutni, bátortalanul bekopogunk a büfé ablakán, ám a pultos gorombán bevágja orrunk előtt az ablakot. Az ördögbe, étel, ital nélkül a jeges esőben, szélben! Mi ez, ha nem egyre romló kilátás? Egyszerre nyílik az ablak és egy szőrös kéz szó nélkül öt korsó habos sört nyújt ki rajta. Csapos barátunk vajon gondolatolvasó lenne?
Veteránok a viharban
Nem mintha felfrissülésre vágynánk, arról gondoskodnak az égiek. Mégis gyorsabban telik a várakozás így. Később odabent is kerekedik hely. Az apró söntés vastag levegőjében próbáljuk szárítgatni a csurig átázott ferrata-kesztyűket. Nyílik az ajtó, két agyonázott, csapzott hegymászó tántorog be. Leülnek, arcukon jóleső megkönnyebbülés. Apa és fia, messziről látszik. Az öreg igazi hegyi veterán, szálkás, kemény izmok, mély barázdák a naptól-széltől cserzett arcon. Ez a nap mégis láthatóan megviselte. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Johannon jöttek föl, ami valószínűleg meg sem kottyant volna neki, ám félúton elkapta őket a vihar, ami ott, a kitett déli falon sokkal durvább lehetett, mint a gerinc túloldalán. Orkánszerű szél és jeges eső, csuromvizes, jéghideg szikla és síkos drótkötelek. Mondanak azonban számunkra érdekesebbet is: délutánra jön a jó idő, szerintük. Ettől kissé visszatér fogyóban lévõ lelkesedésünk, és a javuló kilátásokra tekintettel, ahogy csendesedik odakint az eső, nekivágunk.
A keleti gerincen
A keleti gerinc klettersteigjén indulunk. A szikla még vizes, de az eső már elállt, az erős szélben viszonylag gyorsan szárad. A komor felhők azonban nem akarnak szétoszlani. A mászóös- vény nyolc-tíz méteres felszökéssel indul, ahol két úton is indulhatunk, ám egyiken sem lehet akasztani. Mint sok más klettersteigen, itt is az elejére vették a „szelektáló” nehézséget. Némi mászótapasztalattal azonban nem jelenthet gondot a beszállás. Jó két emelet magasságban a havas kezdet fölött jóleső érzés rákapcsolód-ni a kábelre.
Innen az út csökkenő meredekséggel, végig drótkötél biztosítással halad fölfelé a gerinc déli oldalára fordulva. A könnyű mászást kisebb felszökések teszik változatossá. Havas, sziklás terepen szedjük föl a magasságot, de az intenzív emelke-déstõl a korábbi vacogást gyorsan elfelejtjük. Az ösvény eléri a gerincet, ezen haladunk tovább. Majd jobbra fordulva visz-szakerülünk a nagy hegy északkeleti oldalára, a Meklenburg- párkányra. A kitett párkányon havas csúszópálya fogad minket. A mélyben a ködön áttűnő szürke alakok mozognak: a normál út hófödte gleccsere fölött járunk. A meredek oldalban haladó traverz elég veszélyes, a kicsúszás egyenest a szakadékba vezet, a drótkötél pedig, ami biztonságot adna, mélyen a hó alatt betemetve pihen. Péterünk jégcsákányával nekiáll, és szorgosan kapálja le a fagyos havat a drótkötélről. Türelmetlenül várakozunk. Az idő újra romlik, a csúcs irányában egyre sötétedő komor szürkeség gomolyog. Percek telnek el, míg a drót lassan előbukkan a hó alól. Túljutunk a peremen, elérjük a normál út becsatlakozását, ahonnan már a csúcsig vezet a „steig” . Itt újabb, nem várt késedelemmel szembesülünk. Kisebb csoport érkezik felülről. Néhány halálra vált, a hidegtől elkékült kamasz, meg egy tanárnéni, akiket „vezetőik” kötéllel eresztgetnek lefelé. A szűkületben várnunk kell, míg leérnek. Szerencsétlenek, reszketve markolják a vizes sziklát. Nem mintha olyan nehéz lenne ez a dachsteini út, de ők valószínűleg most vannak először hegyen, ahhoz meg kicsit sok. A kötélbiztosítással ügyetlenkedő fõnököt kellene alaposan fenéken billenteni.
Jól átfázunk, mire a csoport eldöcög mellettünk. Újult erővel ugrunk neki a csúcsi szakasznak. A meredek, jobbára ide-oda lengedezõ, foszladozó fix kötelekkel kiépített rész hegymászótörténeti érdekesség: a lépésül, fogásul szolgáló különleges alakú fémszerkezeteket még a 19. sz. végén kovácsolták. (MEGJEGYZÉS: a csúcsi szakaszon 2009-ben már tökéletesen kiépített klettersteig található!) A mászást kisebb felszökések és rövid, sziklás-törmelékes, sok helyütt havas összekötő szakaszok váltják egymást. Aztán egyszer csak nincs tovább szikla. Mindössze az acél kereszt robusztus tömege magasodik fölénk. Fönt vagyunk! Hány méteren is?
A Dachstein tengerszint fölötti magasságát a különböző térképek, útikönyvek, útjelzőtáblák bámulatos változatossággal határozzák meg, 2995 és 3005 m között. Melyik a valós? A www.bergsteigen.at internetes oldal és a Kompass turistatérkép szerint a csúcs 2995 m.
Jól esik elterpeszkedni az átázott köveken. Hanem ami a híres dachsteini kilátást illeti… ezt bizony csak úgy öt méterig van módunkban tanulmányozni. Igaz, amilyen kilátások pár órával ezelőtt voltak, kész csoda, hogy meglett a csúcs.
Indulunk is lefelé. Az elágazásáig simán visszamászunk. Innen a normál útra váltva meredek, a végén függőleges, cövekekkel biztosított lemászás következik. Nem jelent különösebb nehézséget. Alápillantva sokkal félelmetesebb látvány tárul a szemünk elé. A gleccser kiolvadt a szikla körül, a kialakult peremhasadék öt-hat méter széles és tíz-tizenöt méter mély. Egyetlen keskeny hóhíd vezet át rajta. A teteje jeges, csúszós, hepehupás. Elég hátborzongatóan néz ki. És ami a legfőbb: nem hoztunk magunkkal hágóvasat! Szép kilátások! Mire leérek, Zsolti már a túloldalon. A sziklához fix kötél van rögzítve, másik vége a hóhíd túlsó végén a hóban hever. Egy előttünk haladó csoport volt oly szíves, és megfeszítve tartotta a kötelet Zsoltinak, ami ha biztonságot nem is nyújtott, de segített egyensúlyban tartani. Nekem már ő tartja, és így tovább, a többieknek egyre feszesebben tudjuk tartani, hisz mind többen csimpaszkodunk bele. Szegény kis Tamarám! Egy dologtól fél fóbiásan: a jeges, mély gleccserhasadékoktól. Kell némi idő, míg rászánja magát. A bakancsai ijesztően csúszkálnak a fél méter széles átjárón. A kötél, hiába feszítik a többiek, ide-oda imbolyog. Le ne nézz az aljába, drágám! Nincs nagyobb dolog, mintha valaki legyőzi saját legbelső félelmeit. De már fogom a kezét a túloldalon. Átértünk.
Innen már csak le kell csúszkálnunk a vizes hóval fedett gleccsernyelven. A meredekebb szakaszon bakancstalpon síelünk. Hamarosan elszáguldunk a gerincre vezető út beszállása alatt.
Mire leérünk a parkolóba, újra kitisztul az idő. Szép kilátás nyílik a napfényben fürdõ Hoher Dachstein csúcsára. De az elmaradt csúcsi kilátásért fáj a szívünk. Nincs mese, vissza kell még ide jönni…
Kapcsolódó cikkek: