Téli túra a Nyugati-Bükkben

Döccenve fékez a 15-ös busz Ómassa szűk főterén, végre véget ér a gyomorkavaró kanyargás a Garadna-patak völgyében, és kilépünk a ropogós, kéményfüstös téli levegőbe. A behavazott kis falu csöndesen pöfékel a szűk völgyben, a vastag januári hótakaró alatt. A reggeli köd leszorítja ezt a füstöt, mégis, milyen más ez a füst, mint a városok dízelkormos büdössége! Pattogó tüzű vaskályhák, duruzsoló cserépkályhák hangulatát hordozza. A régi, egyetemista időkből jól ismert ómassai kiskocsmában némi forralt borral spájzolunk magunkba meleget. Az asztaloknál korrekt helybéli közönség barátkozik a szombat reggeli pálinkával, a kályha felszálló melege pedig most is meghajtja azt a kis propellert, ami két papírból kivágott favágó figura elszánt fűrészelését biztosítja a falon, immár vagy húsz éve.
Az Farkasnyaki-völgyön – kék, kék+, sárga – keresztül vágunk neki az útnak. Ez az ösvény vezet föl Bánkútra is, ezért vastag taposásban lépdelünk a csaknem félméteres hófalak között. Pár száz méter után bekanyarodunk balra, a Száraz-völgybe (sárga+). Fölöttünk a Vörös-kő (609 m) délceg mészkőszirtje magasodik, szemközt a Szentlélekre vezető „Szuszogó” meredek erdős hegyoldalával.

A Meteor-forrás völgye

A Száraz-völgy, nevével ellentétben, nem száraz. Nemcsak azért, mert most vaskos hótakaró borítja, de nyáron sem az: a felső részén, csapadékosabb időben kis patak fut az alján, nagyobb is lenne, ha följebb nem vennének ki belőle ivóvizet. Ide torkollik a Meteor-forrás patakja is. Igaz, innentől igazi karsztos aszóvölgyként működik, azaz a kiszélesedő völgytalpban acsalapus mocsárban tűnik el a patak vize. Beszivárog a karszt repedéseibe, hogy a sziklajáratokban áramolva majd csak Ómassa fölött bukkanjon újra a felszínre.
Most azonban, ahogy gőzölgő párát fújtatva iparkodunk fölfelé, nyoma sincs mocsárnak, gólyahírnek: dermedt, csodaszép téli mozdulatlanságban pihen a völgy, és csak a fagyban repedező bükkök reccsenéseit halljuk, no meg saját, havon csikorgó lépteinket.
A Meteor-völgynél jobbra fordulunk (sárga 0), ezzel elhagyjuk a bánkúti főirányt. Innentől már magunk törjük a szűziesen friss havat, ami felemelő érzés, de fáradtságos munka is egyben. A hó alól itt-ott előbukkan a csörgedező kis patak. Kisebb zúgókon bukdácsol, följebb meredek letörésen zuhog le, mésztufa lerakódásokat lehet megfigyelni medrében.

A mésztufaképződés gyakori jelenség a Bükk nagy mésztartalmú patakjaiban. A forrásból előtörő karsztvíz nyomása csökken, ezért kiválik belőle a kalcium karbonát (CaCO3) egy része, és sziklákon, faágakon, mohákon csapódik ki az édesvízi mészkő (mésztufa, travertino). A híres mésztufakiválások persze nem itt, hanem nagyobb patakokon, Lillafüreden, a Szalajka-völgy Fátyolvízesésében, vagy a Sebesvíz-völgyben figyelhetők meg.

Hamarosan elérjük a forrást. A miskolci természetjárók kedvelt pihenőhelye a Veterán-tanya. Kis tavat duzzasztottak a forrás alatt, körülötte padok, asztalok, düledező faházikó. Nem jöttünk még sokat, de a friss levegőben jólesik a forró tea, amit a sebtében lesöpört asztalok mellett iszunk. Elfogyasztjuk reggelinket is, hisz az előttünk álló emelkedő megtételéhez szükségünk lesz némi energiapótlásra.

A Meteor-forrás

Sűrű bükkújulatba vágott ösvényen indulunk neki a Virágoskő-lápa kaptatójának, ami a Bükk egyik főgerincére, a Kis-fennsíkot a híres Bükk-fennsíkkal, más szóval a Nagy-fennsíkkal köti össze Bánkútnál. A gerinc vízválasztó is egyben, hisz déli oldalán a Garadna, az északin pedig a Bán-patak gyűjti össze a lefolyó vizeket. Csaknem nyolcszáz méterre emelkedünk föl itt rövid idő alatt. Mire elérjük a gerincen futó műutat, lekerül a kabát, a sapka, és hiába az idillikusan hideg idő, csorog az izzadtság a kis csapatról.
A nehezen megszerzett magasságot könnyedén kótyavetyéljük el, ahogy lefelé indulunk a Nyárjú-hegy (891 m) bükköseiben. A Kapu-bérc sziklájára (722 m), bár kissé kiesik az útból, mindenképp ki kell menni! A füves-bokros – most hóval fedett – kis kiemelkedés északi oldala ijesztően függőleges sziklafalként zuhan az alant elterülő bükkerdőbe. Lábunk alatt terül el a Bükk északnyugati letörése, a mély Vár-völgy, míg távolabb az Upponyi-hegység lankái kéklenek, melyek körülölelik a Dédestapolcsánynál véget érő Lázbérci-víztározó víztükrét. A panorámát azonban elsősorban a két „vár” impozáns látványa uralja.

A Kisvár (sziklamászóhely) és a Dédes-vár (jobbra) a Kapu-bércről

Két meredek mészkőszirt a Várvölgy és a Bán patak völgye között kifutó gerincen. A nagyobbik, a busafejű, bozontos Dédes-vár (597 m), tetején a sziklák, bokrok várfalakat rejtenek: valaha, a középkorban kőből rakott erősség magasodott itt, igazi sasfészek a Bükk és a Mátra közötti átjáró felügyeletére. 1657-ben megostromolták a törökök, és a legenda szerint Bárius kapitány, mikor már látta, hogy képtelen tartani a várat, népével együtt egy barlangjáraton keresztül megszökött. Igaz, hagyott hátra valamit… a törökök elárasztották a várat, és ekkor fölrobbantak Bárius aknái, komor kőágyba temetve az örömittas ostromlókat. Így volt-e, nem tudom, de ha volt robbanás, alapos lehetett, mert a várból nem sok maradt a kései utókorra. A vár előtt hófehér sziklatorony magasodik, a Kisvár (594 m). Csaknem minden oldalról sziklafal övezi, egyedül északi oldalán borítja meredek lejtőre települt erdőség. Minden sziklamászó szívét megdobogtatja ez a hely: hazánk talán legimpozánsabb, legális (időkorlátozással, júniustól februárig mászható) sziklamászóiskolája. A tűzfal a maga 60 méterével a legmagasabb egybefüggő sziklafalunk, de kisebb, 20-30 méteres falain UIAA III-IX között mindenki megtalálja a képességeinek megfelelő nehézségű utat.

A Kapu-bérc kiemelkedését elhagyva tovább haladunk lefelé, mígnem elérjük a sárga Δ utat. Megkerülve a Kerek-hegyet újra elérjük a műutat. A keskeny, gidres-gödrös műút tovább halad Mályinka felé, mi azonban elhagyjuk, és a Kemesnye-hegy keletre néző sziklás gerince alatt mélyülő sekély oldalvölgyön indulunk le, a Csondró-völgy felé.
A völgyecske alján apró patakocska vize csörgedezik, havas, sáros völgytalpban baktatunk. Messziről patakzúgást hoz felénk a téli szellő, és hamarosan betorkollik utunk a Csondró-völgybe (kék+). Épp a kiépített Ámor-forrásnál lyukadunk ki. Vadregényes, sziklás, patakos völgy a Csondró. Távol esik a turisták fő irányaitól, ezért – sajnos azt kell mondjuk, szerencsére – kevesen látogatják. Itt nincsenek is a tömeges turizmusra jellemző szemétdombok, műanyagflakonok. Remélem, mindig így marad! A télen is viszonylag bővizű patak háborítatlanul szalad a völgy alján, kidőlt törzseket kerülget, a kiszélesedő részeken több ágra szakad, apró zúgókon ömlik le. A völgy fölé magasodó Alsó-Odvas-kő komor sziklafalai egészen a völgytalpig leérnek. A sziklák között rejtett ösvény kígyózik föl nyaktörő magasságba, itt találjuk, már a lombkoronaszint fölött, a Jókai-barlangot. Valakik befalazták a barlang bejáratát, csak egy ajtónyi helyet hagyva, így akár alkalmi menedéknek, bivaknak is alkalmas.

A Csondró-patak szurdoka

Az Ámor-forrásnál sebtében elfogyasztott ebédünk után nekivágunk a fokozatosan emelkedő völgynek. Benne járunk már a délutánban, igyekeznünk kell, hisz a végén utolér a korán érkező januári sötétség. A mély, erdős völgy alján még inkább besűrűsödik a nyomasztó téli homály. Átcsúszkálunk a Csondró komor szurdokán, ahol a patak két szikla közé szorulva zúdul alá zúgóról zúgóra. Néha bele is csúszunk a jeges ösvényről a zubogó vízbe. Följebb a völgy kitágul. Vaskos párát fújva magunk elé iparkodunk föl az egyre meredekebb völgyben. Elérjük a Cakó-kő szűkületét, ahol a patak meredeken, kis vízesés formájában ömlik a mélybe, most csupa jégcsap, torz jégalakzat között. A vízeséstől jó félóra emelkedéssel elérjük a Szalajkai erdészházat, ahol a Csondró ered. Épp csak szusszanunk egyet a nyáron oly bájos Mária-forrás kiömlő vize mellett, és máris nekivágunk toronyiránt a forrás fölötti meredek, havas hegyoldalnak (2008-ban sajnos erősen megtizedelte ezt a bükköst egy szélvihar). A szürkülő erdőben komor tömeg sötétlik: a Látó-kő sziklája ez, tetejéről pompás kilátás nyílik az alatta elterülő Csondró-völgyre, Upponyra, a Kemesnye-hegyre, az Örvény-kőre és Mályinkára. A kilátást nyugaton halvány vöröslő csík zárja, a lenyugodott nap mementójaként. Hátat fordítva a kilátásnak törtetünk a Szentléleki turistaház felé. Mire elérjük a felújított, éttermet üzemeltető, szállást kínáló házat, leereszkedik a téli éjszaka. Felhős, csillag nélküli az ég, a havas tájnak köszönhetően mégsincs teljes sötétség. Már nem kell sietnünk. Jól esik a rövid pihenő és a forralt bor, majd nekivágunk utunk utolsó szakaszának. A középkori Pálos kolostorromot elnyelte az éjszaka, a fejlámpák derengő fényében kísértetieses meredeznek a vaskos kőfalak. Szerpentinező szekérúton ereszkedünk le, kék, kék+ jelzés mellett a Farkasnyaki-völgybe, szemben a reggel már megcsodált ómassai Vörös-kővel. A híres-hírhedt „szuszogón” gyorsabban leérnénk, de attól tartva, hogy a havas-jeges meredeken, sötétben túl gyors is lenne ez az ereszkedés, inkább a biztosabb kanyargást választjuk. Fejlámpáink kékes fényében imbolyogva érjük el a völgytalpat, elhaladunk a Jubileumi-forrás mellett, és a komor, sötét völgy végében hamarosan feltűnnek Ómassa pislákoló fényei.

Szöveg és kép: Galli Károly