Túra a Nagy-Milicre

A Nagy-Milic Magyarország legészakibb és a Zempléni-hegység legmagasabb pontja: 896 méter. A legegyszerűbben nem a leírásban ismertetett módon, hanem autóval a László-tanyáig jutva érhető el, innen a csúcs fél órás séta. Az igazi persze, ha Füzérről másszuk meg! Az Országos Kéktúra kiindulópontja, innen indult egyhónapos útjára Rockenbauer Pál és csapata a Másfél millió lépés Magyarországon c. filmben.

Füzér főutcáján zökkenve fékezett a Pálháza felől érkező Volán járat. Hátizsákostul kifolytunk az asztalra, Én, a Zsóti, Andor, Tótbalázs, a Sanya meg a Bandi, hatan, hat borostás, izzadt, piszkos nyakú, hátizsákos hegyi csavargóvá vált megrögzött városlakó. Napok óta barangoltunk már a Zempléni-hegység vadonjában, élvezve a röpke egyhetes szabadságot, a szabad ég alatt eltöltött éjszakákat, a természet kézzelfogható közelségét. És mindent, ami ezzel jár: a vidám és vaskos tréfálkozást, a mosdatlanságot, a rumot a reggeli kávéban; este, lefekvéskor a jóleső fáradtságot az izmainkban, és még az erdei talaj deréktörő kényelmetlenségét is, ha ez az ára a függetlenségnek, ha így lehet a maga teljességében megélni a városi léttől való elszakadást.
A buszmegálló peronja fölött negyvenfokos izzó levegő remegett, mellette azonban a jól ismert kék csap, ami „jéghideg felfrissülést” ígért. Hátizsákot le, nekigyürkőztünk és a helybeliek megvető pillantásaitól kísérten a csapra vetettük magunkat. A csap pedig azt mondta: Khhhhh…..pfpf… khhhh…. És egy teljes csöpp vizet sajtolt ki magából. Micsoda csalódás! Ott álltunk „megfürödve”. – Azt ugyan nyomhatjátok, fiúk! – mondta egy Hordóhasú Bennszülött Hegylakó. Jólesett, hogy letegez, harmincöt éves koromban, és pont úgy beszél velem, mint egy elnéző, bölcs felnőtt a taknyos kölykökkel. – Vízkorlátozás van, hogy a nyavalya törje ki! Ott van e’ a kocsma, igyatok inkább sört!
Megfogadtuk. Így aztán két órás késéssel, de annál vidámabban vágtunk neki az aznapi etapnak. Ez nem volt kevés, és már volt néhány kilométer a lábunkban, hisz Pálházát is lábon kellett elérnünk.

A Milic-csoport a Fűzéri várból

Kis darab Felvidék e táj
Füzérről tudni kell, hogy az egyik legszebb fekvésű falu e csonka hazában. Csonka, szándékosan mondom, mert Trianon itt az egyik legfájóbb. A Milic tetején húzódik a határ, csúcsán emlékoszloppal. Ennek oldalán „szabad stílusban” fejezték ki nemtetszésüket vérmesebb honfitársaink. Szerencsére a vár és környéke még nekünk maradt. Valószerűtlenül meredek dácit sziklaormon emelkedik. Szépen felújították az utóbbi években. Két tornya van, kúpos tetővel, kapuval, falakkal, érdemes meglátogatni.

Első utunk – jobban mondva a második, ha a kocsmát is beleszámolom – a várba vezetett. Itt most potyáztunk kicsit. Harminckilós hátizsákjainkat a Büfésnéni gondjaira bíztuk, reménykedve, hogy nem méri ki sebtében a még megmaradt kolbász és káposztásbab konzerv készleteinket a parkolóban ólálkodó kiéhezett, mindenre képes kirándulóhadnak. Teher nélkül szinte felfutottunk a várba a sziklás terepen.

Visszaérve épségben leltük a zsákokat, így hálából váratlan extraforgalmat csináltunk Büfésnéninek. Indulásunk így újabb nem kalkulált szunyabunyával tolódott. De nem bántuk! Itt voltunk már a hegy alatt, és különben is, mi történhet? Talán hajt minket valaki? Aki pedig a teljesítményt kérné számon kis csapatunkon, hát az megvolt az elmúlt napokban. Ez a Milic-túra már csak hab volt a tortán.

Kora délután vágtunk neki az emelkedőnek. A parkolótól indul az országos kék, azt követtük. Előbb jött egy kis forrás, itt még rajcsúroztak a buszos kirándulók és volt szemét is szépen az erdő aljában. Aztán kikerültünk a zaj és szemétdomb jelezte „civilizációs zónából”. Egyenletesen szedtük föl a magasságot. Az út a Magas-hegy keleti oldalán haladt, itt igen szép kilátásunk nyílt északkeletnek, egy erdőborította hegy sziklás letörésére és egy igen bájos fekvésű kis falura. Találgattuk, vajon az még miénk? De kár lenne érte… a térkép azonban megnyugtatott mindenkit. Pusztafalu, és a Tolvaj-hegy sziklaletörése. A határ azon túl van.
A panoráma után sűrű erőben folytattuk utunkat. Egyre meredekebb lett a kaptató. Végre egy különösen meredek szakasz mellett, a friss irtáson fölfedeztem valamit, ami jó indok volt a pihenőre: fekete, érett szeder csillogott a bokrokon. Mint egy vadmalacfalka, bevettük magunkat a tüskés-szúrós bozótba, és vidám csámcsogással legelésztünk vagy egy órát. A szedres után rétek jöttek. A kilátásból ítélve közel lehettünk már a tetőhöz. Ez a kilátás igen megkapó: rálátni a Füzéri várra, amely innen nézve apró kiemelkedés csupán a sötétzöld dombhátakon. És szerte a vidéken elszórtan falvak, utak, vasutak térképszerű hálózatát lehet tanulmányozni. Egy részük innen nézve már tényleg szlovák terület. Haj, haj… A gerincen, ahol a rétek véget érnek, elértük a határkarók fehérre meszelt, szomorú sorát. Könnyedén ugráltunk a két ország határán, nem akadályozott senki.

Nem volt ám mindig ilyen nyitott ez a határ! A nyolcvanas években még helybéli mendemondák keringtek arról, hogy a csehszlovák határőrök szeretik összegyűjteni a határzónában kódorgókat, még magyar területről is. És akit átvittek, egy-két hétig élvezhette a „cseszkó” vendégszeretetet… Így volt-e, nem tudom. 1986 lehetett, mikor László-tanyáról gyalogoltam lefelé az országúton. Köd volt, az orromig sem láttam. Egyszerre füttyszó hangzott a közelből. Megdermedtem. Mindjárt eszembe jutott az előbbi rémtörténet. Mozdulni sem mertem. Ekkor énekszó csendült a ködben! Valaki szlovákul énekelte a „Bunkócskát”! Te jó ég! A hangnak se iránya, se távolsága, mintha maga a Köd énekelt volna. Lábujjhegyen osontam tovább. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor egy fentről érkező busz megállt, és levitt Hollóházára.

Tábortűz a Milicen

A Nagy-Milic rétjei olyan gyönyörűek, hogy elhatároztuk, nem is megyünk tovább. Itt vertünk tábort. Jött az alkony. A lehűlő levegőben csodáltuk a tájat. Amikor besötétedett, tábortüzet gyújtottunk és vacsorát fűztünk. Körülöttünk, mint egy karácsonyfa, kivilágosodott a sötétség: a mélyben elterülő falvak fényei körös-körül.
Reggel pár perc alatt elértük a Nagy-Milic csúcsát, rajta a trianoni emlékoszloppal. Nem fájdítottuk tovább a szívünket, gyorsan hátat fordítottunk neki és a ma már a földi halandó elől elzárt László-tanya mellett elhaladva hamarosan elértük a Bodó-rétet. Bár élelmiszerkészleteink elfogytak, nem maradtunk ebéd nélkül. A „Kettes Számú Büfésnéni” olyan szalonnapörcös sztrapacskát kanyarított nekünk, hogy…. Hogy csak na! Megelégedetten bandukoltunk tovább Füzér felé, ahol a vár még újabb panorámájával örvendeztetett meg minket, és a kábítóan virágillatos réten csak egy dolog volt mindenki számára biztos: jövőre megint visszajövünk a Zemplénbe!

Fűzér vára
Kevés olyan várunk van, ahol könnyebb elképzelni a régvolt végvári dicsőséget, mint éppen a Füzéri. Körben a zempléni hegyek karéja, a vár alatt pedig rétek, kaszálók, füstölgő kéményű kis falvak. Csak be kell hunyni a szemünket, és máris megelevenednek a történelmi kalandregények alakjai. Kacagányos nyalka kurucok, csillogó vértű végvári vitézek, kopjás törökök nyargalnak a harmatos füvű mezőkben.

„Vitézek mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád,
ki kedves mindennél”
(Balassi Bálint)

Az egyik legrégibb Árpád-kori várunk. Az Árpád-ház kihalásáig királyi vár volt. Nevezetessége, hogy Mohács után Perényi Péter itt rejtegette a Szent Koronát. A Perényiek birtoklása alatt gótikus kőfaragványokkal díszítették a kápolnát. Később a Báthoriaké, majd a Nádasdy család birtokába került. A Thököly felkelést követően, 1683-ban a császári csapatok felrobbantották.

„Item a párkányból…fa gradicz… az vár kapuig… a váron kívül mingyárt gradicz vegén vagyon egy emelcsős kapucska… Viszont onnét kijővén a várfokra az óra felé…vagyon egy tornyocska, melyen vagyon óra…alatta egy vigyázóhely, az udvarkák felül, mellette lövőhely”
(részlet Füzér várának 1620. évi inventáriumából)

Szöveg és kép: Galli Károly