„…mindenki, aki megnyilvánul a kérdésben, pont ott húzza meg a maga tolerancia és megengedési szintjét, ahol saját érdeke, érdeklődése vagy értékrendje kívánja.”

2013-ban különös, sokak által várva várt hír lepte meg a hazai outdoor társadalmat: Cseszneken Kovács Tamás és csapata létrehozták az első hazai vasalt utat (klettersteig, via ferrata), mindjárt hármat, C, C-D és E nehézségben. Októberben pedig érkezett az új hír, miszerint Tatabánya város Önkormányzata 15 millió Ft-ot szavazott meg egy újabb, a tatabányai Kő-hegyen létrehozandó via ferrata létrehozására. Mindkét hírt rengeteg észrevétel, vélemény, komment kísérte, kíséri. Többségük örömmel fogadta az újfajta mászólehetőséget, de megjelentek kritikus és elítélő, sőt indulatos vélemények is. (jelzem: a gyűlölködő, másokat sértő és degradáló véleményekkel nem kívánok foglalkozni, ezek minősítsék a szerzőiket).

A „kell-e nekünk via ferrata” évtizedes vita az Alpok országaiban. Valami hasonló éledezik most itthon is. Érdemes ezért áttekinteni a pro és kontra szempontokat ha már beléptünk a via ferratás országok sorába (http://klettersteig.de/klettersteige/ungarn/20_0_0).
Előre bocsátom, hogy elfogult vagyok a via ferratákkal kapcsolatban. Az elmúlt kb. 15 évben 200 fölötti ferratát másztam meg (lásd: www.hegyvilag.hu) és rengeteg felejthetetlen élményben volt részem.
A via ferraták kedveltsége sosem gondolt méreteket öltött az utóbbi években idehaza. Míg 10 évvel ezelőtt a via ferrata fogalma is jóformán ismeretlen volt, ma szinte minden túrán találkozom magyarokkal, akár 6-800 km-re Budapesttől! Úgy gondolom, hogy az outdoor sportoknak – és ezen belül a via ferratázásnak – ez a szinte robbanásszerű elterjedése igenis jó: egyre többek számára jelent értelmes, egészséges, élménydús aktív szabadidő eltöltést, életre szóló élményeket, amely magával hozza a hegyek és a természet szeretetét, formálja az emberi kapcsolatokat, sokaknak motivációt ébreszt a mászás felé és elképesztően feltölt. Egy olyan életforma része – leírom, mégha közhelyes is -, ami a fiatalokat a természet, a sport, a mászás élménye felé viszi, a drogok vagy a számítógépes játékok helyett. Akinek már van gyereke, talán jobban megérti ezt. A sziklák és magashegyek csodálatos világába vezet el anélkül, hogy profi hegymászóvá kellene válnunk, mert nem lehet az mindenki.

A témával kapcsolatban jellemző, hogy mindenki, aki megnyilvánul a kérdésben, pont ott húzza meg a maga tolerancia és megengedési szintjét, ahol saját érdeke, érdeklődése vagy értékrendje kívánja. Pedig minden outdoor sport igénybe veszi és különböző mértékben károsítja a természetet. Ilyen alapon ki lehetne tiltani minden outdoor sportolót a természetből. Futók a futópályára, függőleges sziklákra egyáltalán minek mászni, hisz veszélyes, csakúgy mint barlangokba bújni! A turisták szemetelnek, zavarják a vadat, felgyújtják az erdőt – ki velük! Bicajjal az erdőbe? Erodálják az utakat, ráadásul, ha turista vagyok, ugrálhatok előlük! Aztán ha baj van, fizetheti a tb a mentést, a kórházi kezelést, az én adómból… Ismerős, ugye? Pedig csak egy más tolerancia és megengedési szint.

Mivel a károsító hatás kikerülhetetlen, társadalmi szempontból a „meddig engedem” leginkább költség-haszon kérdés: megér-e az emberek jobb életminősége, egészsége, lelki kiegyensúlyozottsága annyit, hogy a költség oldalon kicsit benyeljük a károkat a természet soron? Nekünk, outdoor sportolóknak viszont egymással kellene toleránsabbnak lenni.

E cikk célja a témával kapcsolatos ellentétek lehetőségek szerinti feloldása, mivel véleményem szerint azok nem szükségszerűek, a különböző megközelítések, értékrendek és érdekek egymáshoz közelíthetők – nyilván a szélsőséges és merev vélemények kivételével, és nem kevés kompromisszumkészséggel.

A via ferraták létrehozását ellenző csoportok a természetvédők, a sziklamászók (e csoportok között nyilván van átfedés, átjárás) és a hegyi vezetők (utóbbiakkal nem foglalkozom, mert itthon nem aktuális).

A természetvédelem és a természetben folytatott, outdoor sportok konfliktusa ősrégi és sajátos. Szándékosan bővítettem itt ki a kategóriát, hiszen a kérdés korántsem csak a hazai via ferratákat érinti. Aki a természetben sportol, az kisebb-nagyobb mértékben óhatatlanul károsítja azt. Túrázók, futók, bicajosok, lovasok, mászók, barlangászok, síelők, sítúrázók, sífutók, stb. ismerjük a vádpontokat: zavarjuk a vadakat, eróziót indítunk el, szemetelünk, letapossuk a védett növényeket. Ami miatt sajátos a kérdés, hogy az outdoor sportolók döntő része maga is természetvédő, és el sem tudná képzelni, hogy tudatosan ártson a természetnek. A konfliktus mégis folyamatos. Miért? Mert a természetvédelemnek – legyen az hivatásos vagy civil – van egy szélsőséges, tiltó, mindent elzáró, korlátozó szemlélete, amely a természetben épp a természet szeretetet miatt folyamatosan járó, sportoló társadalmat ellenségnek tekinti, nem partnernek. Régi mániám, hogy nem a turistáktól, futóktól, mászóktól kell védeni a természetet. Ők maguk is természetvédők. Ők azok, akik mások után is elviszik a szemetet. Nekik nem kell kordonokat kitenni, elzárni, elég lenne partnernek tekinteni őket, elég lenne egy tábla: most költ-virágzik, szaporodik stb. ne menj oda, és nem fog oda menni. Aki viszont odamegy (és tényleg kárt okoz, szemetel, stb., mert sajnos akad ilyen is), azt nem tartja vissza se kordon, se tábla, annak géppisztolyos őr kéne. Vegyük példának a bükki kövek turistaútjait! Az útvonalak sokszor a legkevésbé látványos, unalmas erdei ösvényeken haladnak. A Háromkőn, Tarkőn gyakran kordonok akadályozzák meg, hogy a kilátóhelyre léphessünk, az Őserdőt már elkerüli a jelzett út, a Peskő csúcsára ki sem lehet menni. A természetjáró megtűrt, nem kívánatos lény ebben a szemléletben. De az, akivel előbb meg kéne szerettetni a természetet, aki legálisan csak a bükkös újulatban vezetett ösvényen baktathat, hogyan válik maga is a természet rajongójává, majd védőjévé? Kedves Természetvédők! Tudjuk, hogy jó ügyet szolgáltok. Bízzatok bennünk egy kicsit!

De messzire kanyarodtunk, térjünk vissza a via ferratákhoz. Az értékes élővilággal rendelkező hazai sziklák kivétel nélkül védelem alatt állnak. Döntő többségük el van zárva nemhogy a via ferraták építése, de a mászók elől is! Kevés helyen lehet mászni, és ha épül is még pár ferrata, az alig néhány helyszínt érint ­- senkinek nem kell aggódnia, hogy bedrótozzák Magyarország szikláit.
Gondolom mindenki számára evidens, hogy az első szempont a természeté. Védett sziklai virágokon, fészkelőhelyeken ne épüljenek ferraták! És mászóutak sem! Azt gondolom, hogy ez így normális. De ahol a természetvédelmi szempontok figyelembe vételével azt mondhatjuk, igen, itt nem okozunk kárt, aztán a sziklamászók is azt mondják, nem kedvenc mászóútjukat foglaljuk el, ott ugyan miért ne épülhetne via ferrata?

Osztrák, olasz, szlovén ferratákon mászva sosem éreztem azt, hogy jelenlétemmel pusztítom a természetet. Ha így éreztem volna, nem megyek, visszafordulok. Nem találkoztam szeméttel, a kőszáli kecskék barátságosan – vagy éppen unottan – bámészkodtak a közelben. A ferraták népe nem csőcselék. Nem “lenézendő kalandparkturista”. Tőlünk nem kell félni. Az Alpokban jó sokféle népség összegyűlik egy-egy népszerűbb úton. Osztrákok, németek, csehek, szlovákok, szlovének és egyre nagyobb számban magyarok. És nincs eldobott szemét… több száz túrával tanúsítom, hogy nincs. A természetvédőknek nem a ferratázóktól kell félteniük a sziklákat és a természetet.

A sziklamászók hozzáállása vegyes. Sokan elfogadják, sokan maguk is végigmásznak olykor egy-egy ferratát. Vannak, aki dühödten vagy éppen gúnyos megvetéssel viszonyulnak hozzájuk. Ők a mászóutakat és a sziklák természeti környezetét féltik, illetve etikai szempontokat emlegetnek. A cseszneki példánál maradva: itt semmiféle mászóérdek nem sérült. Olyan nyomvonalon alakították ki a három steiget, ahol sosem voltak mászóutak.

A természetvédelem kérdése már érdekesebb, főleg, ha épp mászók hozzák fel ellenérvként, akik maguk is a hivatalos természetvédelem korlátozásaival küzdenek. Egy ferrata útvonalban – meg persze előtte, utána – ugyan miért lenne nagyobb a természetkárosítás, mint egy mászóútban? A gonosz ferratázó letapossa a védett növényt, fölriasztja fészkéről a ragadozót, a becsületes mászó nem? Nem „jó mászók” és „gonosz ferrátások” vannak, hanem ilyen vagy olyan emberek. Találkoztam én már mászóútban csikkel, flakonnal, csokipapírral!  Tiltott időszakban, tiltott helyen mászókkal. A via ferratázók nevében kikérem magamnak, hogy természetpusztítónak nevezzenek!
Többen azt kérdőjelezik meg, minek ilyet épp nálunk csinálni, ahol alig vannak hegyek és nincsenek hagyományai. Dehát a hagyományokat odakint is el kellett kezdeni valahol, valakiknek. A hazai 10-20 m-es köveken a mászás is igazából Trianon után indult meg. Vitassuk most ennek a létjogosultságát, hagyományát? Nem csak a minden újra való reflexszerű elutasításról van szó? A semmi ne történjen filozófiájáról? Még egy szó a méretekről: Ausztriában is találunk példát a mieinkhez hasonló adottságok mellett épített ferratákra (lásd pl. Mödlinger klettersteig), és senkinek nem okoznak gondot.

A mászók harmadik támadása általában a via ferraták ellen szól. Etikátlanak tartják a ferratát, ahol a mászó nem csupán saját erejéből küzdi le a falat és a hegyet. Olvashatunk olyan véleményeket, amelyek szerint a ferrátázók silány alakok, akik gyávák az igazi kihívásokhoz: pótszer, guminő a ferrata. Akinek igénye van a hegyekre, tanuljon meg mászni. Érdekes módon a hazai mászótársadalom meghatározó alakjaitól nem hallottam még ilyen sarkos véleményt. Ők alighanem tudják, hogy ez nem erről szól, hogy körtét az almával nem lehet összehasonlítani. A mászás – főleg, ha alpesi pályákon műveli az ember – életmód, amely egész embert kíván. Minden tiszteletem azoké, akik ezt vállalják és csinálják. De ez az életforma csak nagyon keveseké. Hány olyan van Magyarországon, aki alpesi viszonylatban komoly, gyakorlott mászónak nevezhető, kiemelkedő teljesítményekkel? Még a mászóknak is csak egy kis hányada. Ki és milyen alapon ítéli meg azoknak a tömegeit, akik kényszerből vagy saját elhatározásból, vagy csak kevesebb elhivatottságból – nem vállalják az ezzel járó rengeteg munkát és lemondást, több időt fordítanak mondjuk tanulásra, munkára, családra stb., de attól igényük van a hegyekre, kalandra, kihívásra – csak nem azon a szinten? És ki vitatja el tőlük ezt a jogot? Nyilvánvaló, hogy még a legnehezebb ferrata megmászását sem jegyzik, és senkinek nem jut eszébe azt összehasonlítani az alpesi mászás teljesítményeivel. Egyszerűen egy másik outdoor sport, ami egyre többeknek okoz sok örömet – miért fáj ez egyeseknek?  Miért gondolják, hogy csak náluk van a bölcsek köve és milyen alapon minősítenek másokat ismeretlenül? Jó néhány embert ismertem meg a ferrata túrák során és kijelentem: nem gyáva, sunyi söpredék, hanem jó fejek, remek arcok voltak, mégha többségük ”csak” ferratákat mászott is.

És végül az aduász, ami mindig előkerül ellenérvként: hogyhát nem más ez, mint üzleti érdek. Valakik üzleti érdeke. Üzlet annak, aki építi és üzlet a környéknek a turizmus révén. Tényleg? Borzalmas! Annak, aki ezzel vádol talán nincs üzlete? A levegőből él? 23 éve kapitalizmus van ebben az országban. Ausztriában kicsit régebben. Jó reggelt! Az üzletből élünk. A cél jó, sportot szolgál, sokak számára. Önbecsapás, ha azt gondoljuk, bármi is ingyen van. Mi ezzel a probléma? A túravezetés, a tanfolyamok vezetése talán nem üzlet? Felszerelést gyártani, eladni nem üzlet? Lehet finnyázni, de az összes outdoor sport valahol üzlet is. És amikor a jeges szélviharban jól esik a polár meg a vízálló-szélálló kabát, jusson eszünkbe, hogy ami rajtunk van – és minden, ami a termékfejlesztéstől a bolti eladásig vezetett – üzlet. Azt már csak a poén kedvéért írom le, hogy mindezen vitáinkat a világ egyik legnagyobb üzletén folytatjuk, a Facebookon.
Az üzlet persze nem történhet mások és alapvető értékek rovására. Erről már volt szó, túl vagyunk rajta. Ha a természetvédelem engedi, ha a helyi mászók érdekei nem sérülnek, és még néhány „ha” teljesül, csak akkor mehet az „üzlet”! Nekem a cseszneki utak építői jelentik a garanciát, hogy egyetlen cöveket nem fúrnak be oda, ahol ezeket az értékeket-érdekeket sértenék! És hát ne irigykedjünk, ferrata építésből még senki nem lett milliomos.
Ja, és hogy a turizmus. Mert akkor jönnek, esznek-isznak, alszanak, pénzt költenek – ezért építenek ferratákat az Alpokban is. És sípályákat. És nittelt utakat is, bizony! És menedékházakat. És gyalogösvényeket, ahonnan a sziklák megközelíthetők. És működtetnek hegyimentő-szolgálatot (nagy kérdés, hogy ha nem lenne a tömeges turizmus, pl. a síelés, vajon fenntartanák-e a helikopteres mentőegységeket?)! Hogy minél többen menjünk, mindenféle népség, télen-nyáron. Tényleg az is baj, ha valaki tisztességes üzletből pénzt keres?
Szóval jönnek a síelők, a turisták, a bicajosok, a mászók, a ferrátázók, és ebből az Alpok népe jól él. Ez is baj? És közben megóvják a környezetet is, mert tudják, ha az tönkremegy, elmarad a turista is. Egyet próbáljunk már megérteni: ha jól megy a gazdaság, ha jól élnek az emberek, annak a legnagyobb nyertese pont a környezet! Csak tessék összehasonlítani mondjuk Ausztriában a természet állapotát a Kárpátokéval, pl. Erdély, Ukrajna, Kelet-Szlovákia sok rendkívül elszegényedett vidékének völgyeivel…

Babcsán Gábor a hazai hegymászó társadalom egyik leghitelesebb alakja. Az ő teljesítményei mellett, ha valaki, hát ő nevethetne, lenézően legyinthetne a via ferratákra. Nem teszi. Ő nyilván tudja, mit, mihez kell mérni, mivel összehasonlítani. Ő a nevét adta a cseszneki via ferrátákhoz. Nekem ez elég.

Az építőknek üzenem: csak az nem kap, aki nem csinál semmit. Többen, jóval többen vagyunk, akik szeretjük, amit csináltok. A viták pedig majd elülnek, amikor az ellenzők is látják, nem ördögtől való, ami itt létrejött. Nem pusztult el az értékes növényzet, és aki sziklát mászna, ugyanott mászhat, ahol eddig, drótok nélkül. És még többen lesznek, akik egészségesen, sportosan élnek. Egy részük ott kap kedvet, hogy sziklamászó legyen! Természetessé válik, hogy via ferraták itthon is vannak.

Baráti üdvözlettel: Galli Károly