Május elseje, szikrázó napsütés, Hohe Wand, Gebirgsvereinssteig. No, nem felvonulni jöttünk, hanem mászni. Mégis úgy érzem magam, mint egy régi, kötelező felvonuláson a 80-as évek végén, ahol állandóan csak álltunk és vártunk. Most huszonöt perce ácsorgunk a nagy sárga főfal tövében. A fejünk fölött kétségbeesett küzdelem folyik: három fős magyar csapat próbál küszködve átjutni a C-D-s szakaszon. Remegő lábak, a sziklalépésekről minduntalan lecsúszkáló sportcipő, szétdurranó bicepszek. Aztán mégis megindul a menet, mi is, majd húsz méterrel följebb újra teljes elakadás. Se le, se föl. De most már a függőleges falon lógva várakozunk mi is, és lassan odasülünk…

De lehetnénk a „Haid”-on, a Ferencjóskán (Kaiser Franz Joseph klettersteig) vagy a Loseren, és lehetnének a fölöttünk bénázók csehek, lengyelek vagy osztrákok, mindre volt már példa amióta a klettersteig őrületesen divatba jött. A legnépszerűbb steigeken hétvégeken, jó időben rendszeressé vált a sorban állás. Ennek oka azonban nem a nagyobb létszám, hiszen ha mindenki tempósan mászik, akkor szépen együtt araszolgat fölfelé az emberkígyó. Hanem az, hogy egyre többször vág neki olyan, aki rosszul méri föl az erejét, képességeit és a nehezebb részeken elakad.

A Kaiser Franz Joseph klettersteig D-s beszállásánál is gyakori a sorban állás
az elakadók miatt, pedig ezt a közel 800 m magas steiget tényleg nem kezdőknek
találták ki

Félreértés ne essék: nem nagyképűsködni, a kezdőket csepülni akarom, hisz mindenki volt kezdő. De az így kialakuló helyzet senkinek nem jó: rossz annak, aki okozza, és annak, aki elszenvedi. Ráadásul veszélyes, akár életveszélyes helyzetek alakulhatnak ki. Jókedvű mászás, sikerélmény, a magashegyek élvezete helyett marad a keserű emlék, a halálfélelem, a mentés, vagy – legrosszabb esetben – a  komoly baleset. Holott mindez elkerülhető lenne.

Az elakadásnak több oka van. A leggyakoribb, hogy egy nehezebb szakaszhoz érve egyszerűen nincs meg a szükséges erő (vagy addigra már elfogyott), hiányzik a nyers erőt nagyrészt kiváltó mászótechnika, illetve hiányos a felszerelés – ez leginkább a nem megfelelő lábbelit jelenti. Egy átlagos kondíciójú, sziklamászó tudással nem rendelkező gyakorlottabb turista elsőre maximum C-s nehézségig szállhat be relatív biztonsággal klettersteigbe, akkor is tapasztaltabb vezetővel. E fölött mindenképp szükséges némi tapasztalat, mászótechnika, jó erőnlét a felsőtest izmait tekintve is, teljes szédülésmentesség, no meg mászásra alkalmas lábbeli. D-től fölfelé bárhol adódhatnak olyan szakaszok, ahol apró peremeket kell meglépni vagy reibungos technikát alkalmazva mászni (ahol csak a cipőtalp tapadása biztosítja a lépést), amire magashegyi vagy speciális via ferrata bakancs, illetve mászócipő alkalmas, a Pilisben kényelmesre taposott puha talpú túrabakancs nem. Persze azzal is lehet mászni, de ahhoz tényleg nagyon jó technika és erőnlét szükséges. Ezek nélkül marad a remegő vádli, a sziklán le-lecsúszkáló bakancs, a kimerülés, aztán a hideg veríték és pánik.

Innentől kezdve a komédiától a tragédiáig terjedő spektruma van a folytatásnak. A mögötte haladóknak jobb esetben csak bosszantó félórákig várakozni egy-egy lépésre vagy előzési lehetőségre, de a sor fenntartása veszélyes is lehet: néha kritikus helyen nem tud valaki áthaladni, ahol pihenésre sincs mód, az idő előtti és fölösleges kifáradás pedig később visszaüthet a vétlen mászónak; de a kétségbeesetten küszködő delikvensek jó eséllyel szórnak kőzáport is az alattuk mászók nyakába.

Az igazán nagy problémát azonban saját maguknak okozzák azok, akik nem a szükséges felkészültséggel vágnak bele. A vidám mászóprogram hamar túlélőtúrává válhat, és nem biztos, hogy lesz segítség – főleg, ha a „túravezető” is épp a harmadik klettersteigjénél tart (láttunk már ilyet). Kínlódás, félelem, reszkető izmok majd ha mégis sikerült felérni, a „soha többet” érzése. Rosszabb esetben sérülés és baleset, helikopteres mentés, illetve sajnos halálos balesetek is történnek az erejüket rosszul felmérőkkel.

Kaotikus küzdelem a 2013-ban nyitott Gebirgsvereinssteigen

Senkinek a kedvét nem szeretném elvenni a magas-hegyek gyönyörű világától és a klettersteigezéstől, sőt: mindenkit biztatni szeretnék, hogy vágjon bele, ismerje meg, mert felejthetetlen élmé-nyekben lesz része. De mindent csak ésszel és fokozatosan! Előbb B-s, C-s steigekkel kell ismerkedni, megtapasztalni a magashegyi környezetet és saját magunkat. Ha megtetszett, lehet továbblépni: tanulni a hegyek veszélyeiről, edzeni a testünket, hogy könnyedén fel tudjuk húzni magunkat akár többször is, sziklamászó tanfolyamra járni, vagy vezetett túrákhoz csatlakozni. Tavalytól már itthon, Cseszneken is ki lehet próbálni a különböző nehézségű klettersteigeket. Ha mindezt betartjuk, fejlesztjük magunkat és van bennünk spiritusz, tavasszal kezdve akár egy szezon alatt el lehet jutni a kezdő fokozatból egy biztonsággal megmászott D-s útig októberben – és ez a mászás tényleg öröm lesz a teljesítőjének!