Előzmények

Kis csapatunk változó összetétellel és pár állandó taggal ostromolja a szlovéniai Kamnik-Savinja Alpok harmadik legnagyobb kiemelkedését, a Skutát (2532 m), ami szlovénül aludttejet vagy túrót jelent, pedig úgy tűnik, nem éppen túró a megmászása. Most, 2016. október végén, a gyönyörűnek ígérkező anticiklonban negyedszerre vallottunk kudarcot ezzel a heggyel. Igaz, kétszer már a Frischaufov menedékháznál változtatni kellett a terven, mert közölték, hogy a hóhelyzet miatt járhatatlanok az utak. Harmadik ízben pedig a Kriz alsó klettersteigjéről kellett visszafordulni, mert fent a kuloárba kicsivel több hó szorult bele, mint amennyi egy 2 cm-nél vastagabb ember átjutását lehetővé tette volna…

Nem csoda hát, ha a Skuta mára a folyamatos sikertelenség, ám egyben állhatatos újra nekirugaszkodás szimbóluma lett, no meg persze a részvevők céltáblái a kedves barátok nem mindig khm…, hogy is mondjam, szalonképes, ám annál frappánsabb tréfáinak. Azért is bosszantó ez a hegy, mert a kis területű Kamnik-Savinja Alpok többi jelentősebb csúcsa – a főcsúcs Grintovec (2552 m), a Kocna, a Turska Gora, a Mrzla Gora, a Brana, az Ojstrica, a Raduha – már mind “elesett”, csak ez a fránya Skuta-Rinka “bűnbanda” áll ellent az ostromnak. Igaz, az is, hogy ragaszkodtunk a leghosszabb és legnehezebb, tehát a Logarska dolinából induló, és az északnyugati oldalon haladó útvonalhoz.

Október 30-án négyen rugaszkodtunk neki újra ennek: James, Ákos doki, egyben Jenő és fia, Bökény, aki maga is Jenő, továbbá jómagam. A prognózis tökéletes stabil időt mutatott, a hó ősz elejére eltűnt a sziklákról, igaz, két hete jelentős havazás volt, ami viszont szinte teljesen elolvadt eddigre. A hangsúly a “szinte” szón van, és ennél relevánsabb infót helyben sem kaptunk. Egy illúzióval is kevesebb lett: a Frischaufov menedékházban, amit rendszeres fel szoktunk hívni telefonon, hogy milyen időjárás várható, pont ugyanazt a site-ot nézik ilyenkor, mint mi otthon…

A túra
A délelőtt kicsit felhős volt, de az Okreseljben a rozsdásodó erdő, az őszi pompában díszelgő vörösfenyők és mögötte a mészkősziklás vad alpesi táj, a reccsenően friss hegyi levegő igazi csodával kárpótolt.
Jó ütemben, erős, jeges szélben érjük el a biztosított mászóút beszállását a Savinjsko sedlo (hágó) alatt, kb. 1950 m-en, a törmeléklejtő és a sziklafal találkozásánál. Jobb híján Alsó Kriz (Koroska Rinka) kettersteignek nevezem (nem igazán találom a nevét). Ezen két éve a hóhelyzet miatt visszafordulni kényszerültünk. A B-C-s steig néhol kissé kitett, látványos bevágásokban, majd gerincen halad, és – ellentétben a szlovén klettersteig hagyományokkal – végig megbízhatóan kiépített. Kisebb jeges hófoltok már itt is akadnak, de ezeket még könnyen kezeljük. A steig szűk kuloáron át kis nyeregbe vezet, és itt véget ér. Egyszeriben kitárul a panoráma. Az előtérben széles-tágas törmelékes karsztos polje, mögötte hatalmas sziklafalak és csúcsok, balra a Rinkák ormai, jobbra, ijesztően messze a Skuta. No oda igyekszünk, de elképzelni sem tudom innen, hol vezethet az út, sem azt, hogy melyik csúcs pontosan melyik – és főleg, hogy hogyan fogjuk azt még ma elérni…
Némi harántolás után indul fölfelé a klettersteig felső szakasza. Hozzá kell tenni, hogy a hegységről kapható 50 ezres léptékű térképről nem igazán derül ki, hogy a Rinka-csoport három csúcsa között hogyan is halad az ösvény, melyikre megy föl, melyiket kerüli el. Leginkább úgy tűnik, hogy a steig először a Koroska Rinka (Kriz) 2433 m-es csúcsára kapaszkodik föl. Az út alsó szakaszán akadnak ugyancsak kitett részek, ám ezek szépen biztosítottak, följebb érve azonban vérbeli “szlovén klettersteigé” válik az út: nagy mélységek fölött vezetett törős, omladékos, olykor kitett útvonal, drótkötél csak itt-ott akad, gyakran pont nem ott, ahol nagyon kéne. Külön színfoltot (fehéret ) jelentenek a havas-jeges szakaszok. Ezek egy része különösen veszélyes, mert nagy mélység fölött van, ahol egy kicsúszás végzetes lehet.

A “szlovén klettersteig”
Sokadszorra jut eszembe, hogy valami nem stimmel ezekkel a szlovén hegyi utakkal. Valójában térképen is jelzett turistautak ezek könnyebb vagy nehezebb fokozatúnak minősítve (piros pontozás – zelo zahtevna pot, azaz nagyon nehéz út), de ebből még az sem derül ki, hogy az adott szakasz klettersteig vagy sem. Ám egy turistaútra nem szokás hágóvassal, jégcsákánnyal, beülővel, kötéllel, szóval szinte komplett téli hegymászó felszereléssel indulni, holott itt ez még a nyár bármelyik időszakában is szükséges lehet! De nem is mászóút, hisz találkozhatunk benne cövekekkel, helyenként dróttal, meg hát azok nem turistaútként vannak jelezve. Klettersteig? Viszont az meg arról ismerszik meg, hogy drótkötéllel, egyéb biztosítási lehetőséggel mindenütt megbízhatóan biztosított, ahol az szükséges. Szóval ez egyik sem. Talán nevezzük őket szlovén alpesi ösvénynek, ami hol turistaút, hol klettersteig, hol 1-es, 2-es kitett mászóút, esetleg havas-jeges szakaszokkal – és úgy is készüljünk rá, mind képességgel, mind felszereléssel!

No, ilyenek lassítják most is az utunkat: omladékos, lejtős perem, rajta jegesre fagyott felszínű hófolt, alatta 100-200 m sziklafal. Át lehet rongyolni rajta persze, de aki mégis megcsúszna, onnantól legfeljebb a saját sisakjába kapaszkodhat és menthetetlenül zuhan bele a szakadékba. Kötélbiztosítás építünk, ami időveszteség. Följebb aztán megint. Hosszan mászunk fölfelé nagy mélység fölött a tagolt, omladékos sziklán, mindenféle biztosítás nélkül. Néha a jelet is ugyancsak keresni kell. Itt már nagyon alattunk van minden, óriási a panoráma, a távolban a Triglav, a Karavankák vonulata, a Stájer hegyvidék. Aztán egy bevágásban újabb meredek hófolt keresztezi az utat. Nos, itt fordulunk vissza, kb. 2350 m-en, kb. délután 2 órakor.
A biztosítatlan és omlós felső szakaszon nem esik nagyon jól a lefelé mászás, és közben döcög az ember magában, mert föladni, visszafordulni sosem jó. A “mi lett volna ha?” tök fölösleges, hisz megválaszolhatatlan kérdés, mégis ott ágaskodik ilyenkor.

Utólagos döcögések
Miért gondoltuk, hogy vissza kell fordulni? Mert a magassági adataink szerint 100-200 m szintemelkedés várt volna még ránk az ismeretlen sziklás terepen, ahol nem tudhattuk, milyen havas-jeges kihívások várnak még ránk. Ezek pedig mind időigényes dolgok. Időből pedig kevés lett addigra: október végén este 6 után jön a sötétség. Addig szűk 4 óránk lett volna, és abból legalább kettőt még “befelé” megyünk a sűrűjébe. A lemenet pedig a Turski zleb kuloár felső végétől számítva is bő 2-3 óra. Ha pedig még föntebbről kell visszafordulni, már ezen az úton sem érünk le sötétedés előtt. A hőmérséklet a napsütötte órákban is 0 fok körül volt, az este ennél nyilván jóval hidegebbet hozott odafönt. Nem akartuk az ismeretlen, akár havas-jeges terepen kockáztatni a besötétedést, nem készültünk a 2500-on, fagyban való éjszakázásra.

Így aztán csipetnyi csalódottsággal, de egy csodálatos túra élményével gazdagodva, az alsó szakaszon a hideg éjszakában már fejlámpával haladva értünk le, és csak hallgattuk a Rinka vízesés dübörgését a sötétben.
Bizony jólesett a nap végén pár csepp jóféle pálinka, a hideg sör és a sült pisztráng a Logar-völgyi étteremben.
Aztán majd jövőre jövünk megint (és aztán megint, amíg végre sikerülni fog)!

Szerző: Galli Károly