Robert Jeffersonnak hívnak, szövetségi nyomozó vagyok a Kalifornia állambeli Sacramentóból, és mindössze két nap alatt jutottam el oda, hogy negyvennyolc éves koromban, pár évvel a nyugdíjazásom előtt, menekülnöm kelljen az Egyesült Államokból. Egy Budapestre tartó gépen ültem, zsebemben Robert Reeves névre kiállított tökéletes papírok, valamint húszezer dollár készpénz.

Öt nappal később egy gerendákból összetákolt menedékház előtt álltam a szlovén hegyvidék hágójában, ezer méteren, ködben, sivító jeges szélben. Mögöttem a taxi motorja felbúgott és a kocsi eltűnt a sűrűsödő homályban. (…) Nyeltem egyet, és elindultam a ház felé. Jó lesz ez otthonnak egy időre. Csak otthonossá kell tenni, nem igaz? Otthon… Gúnyosan elmosolyodtam magamban. Hiszen az igazi otthonom sem volt sokkal barátságosabb, mint ez a hely. Benyitottam a viharbiztos ajtón.

Elgondolkodva néztem Gorant. Miért van mindig olyan érzésem, hogy ez az ember hazudik? Nem álltam meg, hogy megkérdezzem, akkor ő mit keresett odakint éjjel? Indulatosan nézett rám.

– Természetesen őt kerestem – felelte. – Nem ért vissza időben. Miért, maga mire gondolt, mister? – nyomta meg epésen az utolsó szót.

A válla mögött Igort pillantottam meg. Minket figyelt. Megint azt a furcsa, remegős indulatot láttam rajta, mint már korábban.

Az este további része egészen vadul alakult. Fölhangosították a zenét, és hamarosan mindenki, magamat is beleértve, összefogódzkodva tombolt az étkező közepén. Az egyik oldalamon Fabio bikaszerű nyakába kapaszkodtam, a másikon Lina csimpaszkodott belém, és én áldottam a szerencsémet, hogy nem egy másik részeges fickóval kell körbe-körbe pörögnöm. Goran a pult mögül óbégatott, hogy záróra, de nem törődtünk vele. Jóval elmúlhatott éjfél, mire ágyba kerültem.

Nem tudtam egyhamar elaludni. Az ital, az őrjöngő zene és Lina közelsége felzaklatott. Csak rá tudtam gondolni. Azt hiszem, szerelmes lettem Linába.

Az jutott eszembe, hogy a szobámhoz csak Gorannak van kulcsa. A kis alattomos dagadék átkutatta a poggyászomat. Beletúrtam, de a pénz és az útlevél a helyén volt.

Visszamentem az étterembe, és szó nélkül az asztalra, Goran elé löktem az üres revolvert.

A nagydarab, malacszemű férfi nehézkesen fölállt. Rám nézett, majd a fegyverre. Maga elé fújta a levegőt.

– De ki maga? – kérdezte.

Fölnéztem. Az a sziklatörmelék ott a hasadék felső részén megindult lefelé. Oskar épp alatta kapaszkodott. Láttam, ahogy a zuhanó kőáradat letépi a falról és a mélységbe taszítja. Lina maga elé lökte a karját, majd eltűnt a sziklaomlásban. Körülöttem mindenki sikított, a kövek a levegőben pörögve, suhogva felénk tartottak.

Soha nem néztem farkasszemet egy töltött fegyver csövével korábban. Ehhez képest gyerekjátéknak tűnt, amikor Fuentes emberei lövöldözni kezdtek. Az olyan volt, mint amikor esik az eső – ment összevissza. De most egyenesen az arcomba irányult az a cső.

Egy kérdésem maradt.

– Mondja, Goran, járt bent valaki az éjjel a szobámban? Mintha láttam volna valakit.

Goran maga elé nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, zavarba jött.

– Bent, magánál? Talán Zeg. Úgy van, azt hiszem, Zeg lehetett.

A kutyára pillantottam. Szóval, Zeg. Csakhogy az a szempár jóval magasabban volt, mint egy kutya feje. Tehát nyilván álmodtam az egészet.

Nem tagadhatom le, hogy többször láttam azt a különös rémalakot, ami előtte Igor volt, majd rögtön el is tűnt. Igen, Igor lehetett a kísértet. A halott katona szelleme. Hallottam a különös hangokat. Emlékszem. Az igazi kérdés, hogy valóban láttam-e, vagy csak úgy képzeltem? Felfokozott, stresszes lelkiállapotban, Goran pálinkáival fűtve, telebeszélve zagyva rémhistóriákkal, rémülten, halálfélelemben, kétségbeesésben… valóban láttam?