Vallibierna 3059m

Pireneusok, Spanyolország

A Pireneusokban eltöltött családi nyaralás harmadik napján már csak motoszkál az emberben, hogy a sok játszóterezés mellett valamelyik csúcsra azért érdemes lenne felmászni. Irány tehát a helyi információs iroda Senet faluban, ahol megszálltunk. Rögtön közölték is, hogy tudnak felvilágosítást adni, de csak a Katalán-Pireneusokról; a főút másik oldalán karnyújtásnyira lévő hegyek viszont már Aragóniához tartoznak, melyek tekintetében ők nem illetékesek, valamint az északra fekvő Aran-völggyel kapcsolatban sem. Ennek ellenére hasznos információkat kaptam: a Besiberri kb. 1500 m szintemelkedéssel érhető el, kötél nem kell hozzá, a vége viszont „kicsit meredek, néha majdnem függőleges, vigyázni kell a kövek miatt, ha fölöttem mennek”. Ez egy picit gyanús volt, így némi utánajárás után kiderült, hogy a kissé eufemisztikusan leírt út valójában négy kémény UIAA III-as átmászását jelenti: erről a családi béke és fiam iskoláztatása kedvéért hamar lemondtam. A másik ajánlat a Vallibierna volt; itt informátorom csak félvállról jegyezte meg, hogy két 3000-es csúcs között van egy hágó, ahol „át lehet sétálni, bár sokan lovaglóülésben kelnek át”. Természetesen ennek is utánanéztem: ez egy II-es kitett mászás a Paso del Cavallo-n – a neve alapján (Ló-hágó) már értettem az átkelés módját. Mivel azonban ezt nem feltétlenül kellett bevállalni, így választásom végül erre a csúcsra esett.

Másnap pirkadatkor indultam autóval Aneto faluból. Az út gyönyörű völgyben, néhány alagúton át vitt fel 2200 méteres magasságba, közben csak néhány kecskét kellett álmából felébresztenem. Az utolsó alagút után már látnom kellett volna a célt a LLauset-víztározó partjáról, ehelyett azonban a Vallibierna az előző éjszakai vihar utolsó felhőfoszlányaiba burkolózott. A parkolóban gond nélkül találtam helyet, csak egy-két autó volt még ott; a gázfőzőn illatozó kávéból ítélve tulajdonosaik fent aludhattak. Rövid készülődés után (1 perc, felvettem a hátizsákom) hét órakor el is indultam a felhőket kémlelve, melyekből szép időt jósoltam – meg persze előtte jól megnéztem az előjelzést is.

Az út első része a víztározó mellett haladt, jelzett úton. Hamarosan a Vallibierna is kibukkant a felhők között: lenyűgöző volt és nagyon távolinak tűnt. A tó túloldalán várt az első útjelző tábla, ám sok választási lehetőséget nem adott: vagy előre, vagy vissza. Az előbbit választottam és egy kisebb meredek szakasz után fel is értem az első tengerszemhez (Ibón de Botornás), majd pár perccel később elhaladtam a Cap de LLauset menedékház mellett. Ez ugyan nem szokásom, de reggel nyolckor az ember mégsem sörözik, sőt a spanyol ember, ahogy láttam, még fel sem kel.

A ház mögött ereszkedve egy éles balforduló után az előző mintájára ismét hasznos táblára bukkantam: vagy fölfelé megy az ember, vagy visszafelé. Továbbra is a jelzést követve egy nagyon szép szakasz következett: itt-ott egy kis vízesés, hatalmas kövek, és végre az első napsugár a hegyek fölött – leírhatatlan élmény. Néhány méter múlva ismét egy tábla került utamba, haha, mondtam magamban, ez már meglepetést nem tud okozni. A figyelmes szemlélő azonban észre tudta venni (főleg, ha szállásadója előzőleg felhívta rá figyelmét), hogy az oszlopon a szokásos két irány helyett a régi szép időkben még szerepelt egy harmadik is (kíváncsiskodók a táblát még meglelhetik néhány méterrel odébb a földön), ráadásul pont az, amelyre szükségem volt. A jelzett út (piros jelzés) jobbra másfelé visz; nem érdemes követni, hacsak nem szeretnénk extra kilométereket gyűjteni. El is indultam tehát a helyes irányba, egyenesen tovább a következő tengerszem felé. Házigazdám szerint jelölt és járt út, ami igaz is: steinmannokal van jelölve és ritkán járják. Az első 10 méter után egy kőtengerbe kerültem és kezdődött a „hol a következő” játék. Ez egy darabig vicces, de egy idő után rájöttem, hogy a jelölt út semmivel sem jobban járható, mint egyenesen menni, így inkább az utóbbi döntöttem. Ismét egy tengerszem mellett elhaladva és a Roca Blanca elém tornyosuló tömbjét csodálva hamar felértem a következő tengerszemhez. Innen ezek számolását abba is hagytam, az út viszont könnyebb lett és ismét tudtam haladni.

Néhány tengerszemmel odébb már kirajzolódott a csúcstömbre vezető út: kőtenger, majd caplatás, viszont mindez ámulatba ejtő tájon. A gerincre érve kezdődött az igazán szép és izgalmas rész: jobbra a Pireneusok legmagasabb csúcsa, az Aneto, balra egy hatalmas törmeléklejtő, közötte a keskeny gerinc, ami néhol kitett, viszont mindenhol biztos lépéssel és/vagy fogással. Negyedóra múlva már a csúcson voltam (aznap elsőként) és nem volt más dolgom, mint gyönyörködni a tájban – egyszerűen leírhatatlan.

Vetettem még egy pillantást a Paso del Cavallora is; tervem az volt, hogy ha biztonsággal járható, a második háromezrest, a Culebrest is bezsebelem. Figyelembe véve leendő gyermekeimet, a lábaim között található érzékeny szerveket, valamint a Culebres után a lemeneti úton lévő irgalmatlan törmeléklejtőt végül úgy döntöttem, hogy ezt kihagyom; a feljöveteli úton lemenni viszont hihetetlenül élvezetes és látványos volt: háromezresek mindenhol, a tengerszemekben megcsillanó napsugár és a bennük visszatükröződő hegyek látványa egy életre megmarad.

Megközelítés: Aneto faluból a Llauset-víztározóig (Embalse LLauset): 30 perc autóval. A víztározónál parkoló van, egyéb infrastruktúra nincs.

Llauset-víztározó (2200 m) – Rifugio Cap de Llauset (2425 m): 1 óra, 3.4 km

Rifugio Cap de Llauset (2425 m) – Vallibierna (3059): 2 óra, 3.2 km

Vallibierna (3059) – Llauset-víztározó (2200 m): 2,5 óra, 6.6 km

Összes szint: 1100 m