Fekete-kő – téli túra a Pilisben
“Alpesi” túra Budapest mellett
Kép és szöveg: Galli Károly
PILISSZENTKERESZT – HÁRMASFORRÁS-VGY – VASKAPU-VGY – FEKETE-KŐ – KÉT-BÜKKFA-NYEREG – PILISSZENTKERESZT
Embertársaink többsége számára a szabadidő eltöltésének szinonímája a pihenés, kényelem, napfény és tengerpart. Vannak aztán, akiknek ez nem elég, s legalább télen vállalják az időjárás viszontagságainak elviselését is, csakhogy kedvükre mozoghassanak, sípályákon száguldhassanak, majd kényelmes hüttékben pihenjék ki a napi sportolás fáradalmait. És vannak a legelvetelmültebbek, akik kifejezetten keresik a zord körülményeket és minduntalan egyre keményebb próbatételeket keresnek. Akkor érzik jól magukat, ha süvít a jeges szél, jeges hódarát vág az arcba, a bakancsban ledermednek a lábujjak és pirosra-kékre fagy a fedetlenül hagyott orr. Nekik nem kínál sokat e haza, száz és ezer kilométereket kell utazniuk, ha ilyen kemény körülményekre vágynak.
Néha a hazai középhegységek is tudnak durvák lenni. Persze a veszélyek és kihívások nem hasonlíthatók össze egy téli alpesi, ne adj’ isten himalájai túráéval. Szóval, a cím csak vicc. Becsüljük meg és szeressük azért a mi csekélyke lehetőségeinket is, hisz tudjuk: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.
Indulás Pilisszentkeresztről
A 2006. esztendõ hosszú és kemény teléről, nagy havairól maradt meg emlékezetünkben. Novemberben leesett az első hó, és március közepéig megmaradt (nem úgy, mint a rákövetkező, teljesen hómentes 2007-ben). Mikor Pilisszentkeresztre érkeztünk, csípős reggeli szél fújdogált és komor, szürke felhők kavarogtak fölöttünk. Fél méteres hófalba vágott parkolóhelyen hagytuk a kocsit. A faluközpontban található kis kocsma pilisi túráink megszokott kiindulópontja. Forró rumos kávéval készülünk a kinti zord világ elviselésére.
Mínusz kilencet mutat órámon a hőmérő, mikor nekivágunk a Hármas-forrás-völgynek. A faszénfüstös, kutyaugatásos falut magunk mögött hagyva a zöld jelzésű úton, vaskos taposásban fürgén haladunk. Hamarosan elérjük a Mária-pad pihenőt. Leülni most nem lehet. A padokat, asztalokat csak egy-egy hódombocska jelzi. Az út kettéválik, és sajnálattal vesszük tudomásul, hogy a taposás elfordul a zöld-sárga+ úton, a Vaskapu-szurdokban pedig szűzi érintetlenségben fekszik a völgy mélyén összegyűlt, méteres vastagságú hó.
Brutális lépteinkkel vágunk sebet e szűzies tisztaságban, de hát valahogy föl kell jutnunk a völgyön. Csöndes, magányos, roppanó zajú téli világba kerülünk. Ha megállunk, még a szellő kavarta hódara súrlódását is hallani. Márpedig meg-megállunk, mert a völgy egyre meredekebb, a mély hóban való „úttörés” kutya fárasztó tevékenység. Lehet, hogy mégis a kényelmes fotelt választó honfitársaknak van igaza? Jobb ezt a Deltában nézni? Csak hát az üde forrásvízhez hasonló tisztaságú hegyi levegőt, a hóteher alatt roskadozó bükkös sóhajtását, az emelkedõtõl felgyorsuló szívdobogás ritmusát nem lehet az Internetről letölteni…
Hosszan emelkedünk hát a Vaskapu-völgy behavazott mesevilágában. Helyenként szűk, sziklás oldalú a völgy, följebb kitágul, utunkat az erdőben mozgó vadak lábnyomai keresztezik. Járt itt őz, vaddisznó, rókakoma, a faluból elcsavargó macska – vagy vadmacska?
Mire elérjük a zöld-piros+ jelzésû turistautat, amely széles erdőgazdasági úton halad, rég elfelejtjük, hogy valaha is fáztunk a mínusz tíz fok körüli levegőben. Vetkőzünk. Forró tea kerül elő a termoszból, némi energiapótlásra is sor kerül. Mire végzünk, rájövünk, a mínusz tíz fok mégiscsak mínusz tíz fok. Azaz hideg. Öltözünk. Innentől a terep nem emelkedik komolyan. És újra taposásban haladunk, ami jelentősen megkönnyíti a dolgunkat.
A zöld út kanyarában némi térképi tájékozódásra van szükség. Úti célunk, a Pilisszentlélek fölött magasodó, 592 méteres Fekete-kő (Hrebeny) tetejére vezető zöld jelzést nem találjuk. Irány szerint vágunk hát neki az erdőnek. Ha esetleg hiányzott a térdig, combközépig érő hóban való úttaposás, innentől nem fog. A perem felé közeledve egyre erősödik a szél. Sejtelmesen kavarja a porhót a ködös erdőben. Boszorkányok, erdei manók lakhelye felé közeledünk. Sűrű bokrokon törjük át magunkat, cserébe hózuhatag zúdul a nyakunkba a fák megbolygatott ágairól. Egyre sziklásabb a terep, majd ritkul az erdő, keskeny gerinc bontakozik ki, mindkét oldalán meredek lejtőkkel. Hamarosan kiérünk a Fekete-kő sziklájának tetejére.
Behavazott bükkösön át vezet az út a Fekete-kő tetejére
A ködös időnek hála szinte alig van kilátás. Van helyette „alpesi” hangulat: metsző szél, csontig ható hideg. Mérgelődünk, hogy nem készítettünk szendvicseket, így neki kell állni bicskát nyitni, kenyeret, húst, sajtot szelni, hagymát vágni. Ehhez persze le kell húzni a kesztyűt. Percek alatt érzéketlenre fagynak az ujjaink. Felváltva eszünk és csapkodunk, vérkeringésünk felfrissítése céljából. Keserves így az étkezés, viszont enni muszáj, az intenzív hótaposás erős vércukorszint zuhanást eredményezett. Mire végzünk, lábujjaink is fájdalmasra lehűlnek a bakancsban. Na ezt adja vissza a Delta! Sietve hagyjuk el a szélnek kitett sziklatetőt, mert az erdőben, ha a hideg nem is csökken, a szél jóval enyhébb.
A mozgás hatására felgyorsuló vérkeringés aztán hamar megoldja a gondokat.
A zöld+-el jelzett „Hunfalvy” útra érve hamarosan a Két-bükkfa-nyeregben vagyunk. Innen a zöld jelzésű „Római” úton, megint havat törve, de immár lefelé haladunk, Pilisszentkereszt irányába. Lassan utolér a korai téli alkony.
Kutyaugatással, faszénfüsttel fogad a kedves kis falu.
Fontos a jó felszerelés!
Még a nem túl zord hazai viszonyok között is fontos a jó felszerelés. Réteges ruházat, lehetőleg lélegző anyagokból (kerüljük a pamut ruhadarabokat!), szél és vízálló, de a testpárát kifelé átengedő felső ruházat, vízhatlan vagy azzá tett bakancs, kamásli, a fület is védő bélelt sapka, kesztyű (és a belső zsebben tartalékkesztyű).
Szöveg és kép: Galli Károly
Kapcsolódó cikkek: