Hegycsúcsok, sziklafalak meghódítása. Önmagunk, belső határaink megismerése és meghaladása, félelmeink legyőzése. A kihívás és kaland ősi ösztönének kiélése. Elitizmus, a tucatból való kiválás igénye. Sport és rekreáció a hegyekben. Fajturizmus, kocaturizmus, igazi turizmus (lásd, Benedek István: Csavargás az Alpokban). Sorolhatnám még a hegymászással kapcsolatos, filozófiai szintű megközelítéseket, amelyek önmagukban is megérnének egy-egy komolyabb eszmefuttatást és vitát. De itt most a klettersteig filozófiájáról van szó.
Egyáltalán: hegymászás-e a klettersteig? Sokak szerint nem. A Hegymászás c. könyvben meg sincs említve. Sok hegymászó lenézi a klettersteiget. Számukra a klettersteigek előre kiépített „pályája” túl mesterséges és nem nyújtja a hegy meghódításának igazi teljesítményét, nem „fair”, ha úgy tetszik, csalás. A mászó nem érezheti úgy, hogy tényleg saját erejéből küzdötte le ezt vagy azt a falat, csúcsot.

Szoktam mászni, tudom, pár méterrel az utolsó, általam „kitudjahogy” berakott köztes fölött más ám a világ, mint rákapcsolódva a drótkötélre, akár egy technikás áthajlásban, 100 méter mélység fölött. Nem is beszélve az alpesi mászók embert próbáló teljesítményéről, a sportmászók egyenesen emberfeletti sziklaakrobatikájáról. (Ami a mesterségességet illeti, kicsi más a helyzet, hisz előre kiépített technikát a szólómászók kivételével szinte mindenütt használnak, lásd nittek, standok, ereszkedőgyűrűk stb. A kiépítettség mértéke persze különböző). A klettersteiget, mint magashegyi terepen végzett, olykor nagyon is embert próbáló és veszélyes tevékenységet mégis méltatlannak gondolom egyszerűen kizárni a hegymászásnak nevezett gyűjtőfogalomból.

Szerintem a klettersteig a hegymászás egyik – talán legpopulárisabb – ága, amely a kiépített biztosítás révén jellemzően (de nem minden esetben!) kevésbé veszélyes, mint a „hagyományosan” hegymászásnak tekintett műfajok. Hiszen mi másnak nevezhetnék egy olyan tevékenységet, amely során esetenként függőleges, vagy áthajló falakon kell (igaz, előre kiépített segítséggel) följutni? Ahol ugyanúgy ki vagyok téve a hegyek objektív veszélyeinek (pl. kőomlás, az időjárás szeszélyei, besötétedés stb.), sőt részben szubjektív veszélyeinek is (pl. hiányos öltözetből, felkészültségből, felszerelésből adódó problémák, eltévedés, vízhiány, energiahiány stb.), mint az alpesi mászás során? Ahol a legnagyobb, akár 4-es, 5-ös eséstényezővel kell számolnom egy zuhanáskor? Ahol a biztosított szakaszok mellett helyenként hagyományos mászással, magashegyi túrázással, gleccserrel, kitettséggel, ezer-kétezer méteres szintkülönbségekkel kell megküzdenem?

A klettersteig az egyik fontos eszköz arra, hogy a magashegyek világát a viszonylag szélesebb rétegek számára is elérhetővé tegyük. Ezáltal a magashegyi mászás és környezet élményével ajándékozzuk meg azokat az embereket, akik erre vágynak, de nem tudják vagy nem akarják bevállalni azokat az extrém veszélyeket és a felkészüléssel járó fizikai, technikai, idő, felszerelés stb. ráfordítást, amelyet az alpinisták vállalnak.
A mászóknak talán épp ez a bajuk a klettersteiggel: úgy érzik, amiért ők kőkeményen megküzdenek, mások azt „könnyített pályán” teszik meg, a steig kiépítőinek segítségével. Nem szeretnék ebben a vitába igazságot tenni. Nem is lehet. Mert ehhez azt kellene eldönteni, hogy kinek van joguk a hegyekhez? Csak annak, aki sziklamászóként közelít hozzájuk? És vállalja az ezzel járó kétségtelenül szükséges és nagyobb lemondást, ráfordítást igénylő felkészülést, fáradtságot, veszélyt? Vagy épp fordítva: aki a hegyekbe vágyik, csúcsok, sziklafalak meghódítására, azoknak meg kell, vagy meg lehet adni az esélyt, hogy azt ilyen módon megkapják? Minősíti ez magát az embert? Aki mászó, az magasabb rendű, tiszta lelkű versenyző, míg a kletterező valójában hitványlelkű csaló, aki az életben is a sunyibb, a könnyebb megoldásokat keresi? De ez utóbbi csoportba sorolhatnám akkor a biciklizőket, akik aszfalt úton érik el a hágót, a síelőket, akik ratrakolt pályákon, felvonókon közlekednek, még a kiépített utakon sétáló turistákat is. Vajon jogos ez a negatív besorolás?

A válaszok, csakúgy mint maga az élet, az „igen-nem” válasznál nyilván sokkal bonyolultabbak. Ha például kizárjuk a hegyekből a síelőket, akik kiépített pályákon „öncélúan élvezkednek”, felvonóval jutnak a csúcsra és tényleg csak saját örömükre „használják” a hegyeket, kivonjuk a hegyekből azt a pénzt is, amiből ma a hegybéliek zöme megél, és amiből például fenntartják azt a hegyimentő szolgálatot, amit a hegymászók is örömmel vesznek, ha bajba kerülnek.

Szerintem a hegyek világát nem lehet és nem is szabad kisajátítani. Akik alázattal és a károkozás szándéka nélkül közelítenek felé – legyen az kletterező, síelő, siklóernyős stb – azoknak nyitottá kell azt tenni – nyilván figyelembe véve a hegyvilág eltartó, megújuló képességét, divatos szóval a fenntarthatóságot. Sokkal többen szeretik a hegyek világát, mint akik igazi mászók, alpinisták lesznek. Nem lehet mindenki alpinista. Nem lehet és nem is kell, hogy annyian, akik vágynak a hegyvilág kínálta élményekre, életüket szánják a hegymászásnak, és az alpesi mászáshoz nélkülözhetetlen hatalmas technikai tudás és képességek, tapasztalatok birtokában kimagasló teljesítményeket produkáljanak, vállalva olykor a halál nagyon esélyes bekövetkezését is. Az „igazi” hegymászás nemes, de sokszor kegyetlen küzdelem: vagy én, vagy a hegy! És benne van a vállalás, hogy a hegy is lehet győztes. Mint ahogy gyakran az is…

A klettersteig ehhez képest az életigenlők sportja. A hegyek élményéről, a mászás kalandjáról, a kitettség izgalmáról szól, anélkül, hogy az igazi mászás sokkal reálisabb életveszélyét vállalnunk kellene (mondjuk a golfozáshoz képest azért épp elég veszélyes ez így is). Aki nem profi hegymászó, annak igenis hatalmas élmény, és – önmagához mérten – hatalmas teljesítmény is egy-egy komolyabb „kletter” teljesítése. Megkockáztatom: egy 800 méteres D-E nehézségű mászás, 1800 m teljes szintkülönbséggel megspékelve objektív teljesítménynek sem annyira rossz – nyilván nem az Eiger északi fal kategóriájában.
Évente sok ezer, egész évben tanuló, güriző, családját eltartó, gyerekeit nevelő férfi és (egyre több!) nő választja a kikapcsolódásnak ezt a formáját a tengerparti henyélés helyett. Gyerekeik itt ismerkednek a hegyek világával. Ez baj lenne? Ezek az emberek új, pozitív közösségeket teremtenek, megismerik a teljesítmény és a bajtársiasság örömét, majd a hegyek által feltöltődve, sikerélményekkel felvérteződve térnek vissza a mindennapokba. Egészségesebbek, lélekben gazdagabbak, kiegyensúlyozottabbak lesznek. Élvezik az alpesi hegyek kínálta csodát, és ehhez hozzá tartozik a klettersteigek kínálta kaland és izgalom is. És némelyikük számára csak az első lépés a klettersteig, továbblépnek, hegymászókká fejlődnek…

Amiről most beszélünk, persze már nem más, mint a turizmus. De a turizmusnak, ha az nem veszélyezteti saját forrásait, igenis van létjogosultsága a mai világban. Mint ahogy volt akkor is, mikor a hőskorban, a XVIII.-XIX. században először merészkedtek a magasabb hegyek közé turisták. Mint ahogy szinte iparággá vált a hegymászás a Himalájában. Mint ahogy beszélhetünk hegymászó turizmusról, mondjuk a Mont Blanc, a Matterhorn, vagy a Grand-kanyon falain. A turizmusnak ez – beleértve a klettersteiget is – a legnemesebb, a környezetet legkevésbé kihasználó fajtája.
Mondhatjuk persze, hogy a klettersteigek révén a hegyekbe vonzott tömegek jelentős környezetszennyezést, természetpusztítást okoznak. Én mindig is természetvédő voltam, mindig érzékenyen érintett, ha a természet rombolásával találkoztam. A klettersteigeken valahogy mégsem kellett még fölháborodnom. Bárcsak úgy néznének ki hazai hegyeink és turistaösvényeink, mint az osztrák klettersteigek és hegyi ösvények környezete!

Néha kicsit talán jobban esne, ha a hegymászó klubok legalább megtűrnék maguk között a klettersteiget és lennének ilyen szakosztályok is. Lehet, hogy ott lenne a legtöbb tag… de nincsenek ilyenek. Nincs rá igény, vagy csak nem fér bele a néha kissé elitista hegymászófelfogásba? Igazából mindegy is. A döntés szabadsága a miénk. És ha ez megvan (no meg egy kis kondi és a szükséges felszerelés)… már csak neki kell vágni a sziklafalon kígyózó drótkötélnek!