Szöveg: Nagyváthy János
Képek: Zsólyomi Zsolt archívum

Homályos emlékeim között feldereng egy történet. Valamikor a 80-as években, a Remete-szurdok felett nyíló Hétlyuk-zsombolyban gyakoroltam az ún. pruszikolás technikáját, amikor megjelent egy kis csapat, akik meglepődve szemlélték magányos szórakozásomat.
Rövidesen én is meglepődtem, amikor a barlangban elleshettem tőlük az akkor még megszokottnak mondható „kantyúzás” módszerét. A maroknyi csoport vezető egyénisége, egyben hangadója egy széles vállú, bivalyerős srác volt, aki akkoriban még nem technikai tudásával, inkább elszántságával, kitartásával tűnt ki közülünk. Kölcsönös csodálkozásunkat számos közös túra követte. Frédi társaságában volt szerencsém megismerni a Vecsem-bükki-zsombolytól az István-lápai-víznyelő számunkra akkor még beláthatatlan méretűnek számító járatrendszeréig a legszebb, legnagyobb hazai barlangokat. Hegymászások és több külföldi barlang is színesítette a közös emlékeket, majd útjaink eltérő irányban haladtak tovább.
Frédi azóta a barlangász élet egyik kiemelkedő személyisége lett, s bár szinte a szomszédban lakunk, jó ha évente egyszer összefutunk. A következő beszélgetésre ezért sem csupán a hegyvilág nevében került sor, személyes okból is jólesett a régi sztorikat föleleveníteni. Frédi újabb kalandjait pedig magam is meglepődve hallgattam…

HV: Mióta hívnak Frédinek? Gondolom, már az óvodában így szólítottak a csoporttársaid…

F: Nem emlékszem, mikor ragadt rám ez a név, de az általánosban már biztosan megvolt.

HV: Hogyan emlékszel vissza az első barlangtúrádra? Nyilván a Solymári-ördöglyukban jártál először…

F: Így van, oda mentünk le hármasban, Reményi Imrével és Vajda Gáborral. Az egyik kürtő tetejéről leejtettük a lámpáinkat, amik összetörtek. Teljes sötétségben vártuk Gábort – aki ekkor valahol alattunk tartózkodott -, hogy szedje össze a lámpánk darabjait, és világítson nekünk, hogy ki tudjunk mászni. Anyám el nem tudta képzelni, hol lettem ilyen mocskos…

HV: Gábor már akkor is őstehetségnek bizonyult…

F: Ó, hát ő akkor már nagyon ismerte a barlangot, hiszen ott lakott szinte a közelében. Neki hozzánk képest „komoly és biztonságos” lámpája volt, a klasszikus Warta, 4,5 voltos laposelemmel. Ez volt kibelezve és az elemtartó beleszerelve „szabályosan” a sisak belsejébe, a biztonsági zónába. Innen a világító rész dróton keresztül kapta az áramot. De nem csak a lámpát barkácsolta házilag. Mivel a Ganzban dolgozott, ott gyártotta később például a nittfüleket is.

HV: Tényleg, akkoriban szinte minden házi konstrukcióban készült (ezúttal saját, egyedi megoldású fejlámpámmal nem dicsekednék). Leginkább arra emlékszem, hogy később, amikor sziklát másztunk, az első ékjeinket is Gábor alkotta a Ganzban, amiket aztán a Tátrában „teszteltünk”, természetesen élesben. De a nittekről nem is tudtam!

F: Előfordult olyan eset, hogy a nittekből 30-40 darabot berakott a kavicsos sorjázó gépbe, és ebből a folyamat végére ötöt megevett a gép.

HV: Milyen sisakot használtatok?

F: Motoros volt legelőször, aztán munkavédelmi, utána lettek rendes barlangász sisakjaink.

HV: Csoda, hogy nem ment el a kedved örökre! Mikor kezdtél rendszeresebben járogatni a föld alá?

F: Ezen az első túrán a barlang és a barlangászat azonnal megfogott, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Utána az volt a legelső kérdésem, hogy mikor megyünk újra!

HV: Azóta bizony irigylésre méltóan szép karriert futottál be! Milyen jelentősebb barlangokban jártál az elmúlt két évtized során? Azt az ominózus első „expedíciót” se hagyjuk ki, ami bár a többihez képest eltörpül és amúgy sem volt túl sikeres, de mégiscsak ez nyitotta a nagy külföldi túráid sorát!

F: 1989-ben a Velebit-hegységben a Bunyevác víznyelőben a második kísérlet során is csak 200 méterig jutottunk, mivel a víz sokkal erősebbnek bizonyult. Mégis, ez az út rengeteg tapasztalatot nyújtott, jó bevezetés volt a még komolyabb barlangokhoz.

HV: Tegyük hozzá, nem is zárult teljesen eredménytelenül, hiszen például a Mamet monumentális, 200 m mély aknájába sikerült leereszkedni. Igaz, hogy felfelé el kellett vágni egy 200 méteres kötelet, ami ráadásul a BEAC-tól kölcsönkért cucc volt (óriási dolog volt ez anno)! Ezt onnan tudom, hogy magam is részese voltam a kalandoknak és a tapasztalatlanságnak, aminek köszönhetően majdnem komolyabb bajba kerültünk. A tanulópénzt megfizettük… A későbbi nagy túráid azonban nyilván már nem ennek jegyében zajlottak.

F: Bajna Bálint és társai által tanítva (technikai tanfolyam), és a magam tapasztalatával, haladtunk előre. Két évvel később, 1991-ben a BEAC csoporttal (Ti akkor már másztatok ezerrel) elértük a Gouffre Berger végpontját -1122 m mélységben.
1992-ben az olasz Pozzo della Neve („Hólyuk”) -1045 m-en lévő végpontjáig ereszkedtünk le. Ez egyben új feltárást is jelentett a végponton, nagy siker volt.
1993-ban az ausztriai Totes Gebirgébe irányuló vállalkozásunk sikertelenül zárult. Ebben az évben is volt viszont egy eredményesnek mondható történet. A franciák nyáron 1500 fő részvételével rendezték meg az Első Pireneusi Hegyi Olimpiát, ahol a kötélpálya versenyszám után a harmadik helyen álltunk. A gyenge mezőny miatt azonban megváltoztatták a versenykiírást, a pontokat más szorzóval számították, ami számunkra nem kedvezett. Ráadásul a kötélpályán traverzálás közben kiszakadt egy kő, és Rose Gyurika barátomnak a barlangban a lámpája is javítást igényelt. Hoztuk a magyar formát sajna, de végül így is meglett a negyedik hely. Ez a verseny jó sokba kerülhetett, repülőjegyet is kaptunk, ez nagy meglepi volt! Sajnos azóta se rendezték meg újból.

1994-ben a Picos de Europe hegységben a 700 m mély, nehezen járható Flavers potban -600 m-ig jutottunk le. A Fledermaussachtban elértük a -533 m-en lévő végpontot, klubunkkal az FTSK-val és ismerősökkel.
Ebben az évben beléptem a Magyar Barlangi Mentőszolgálatba, és ekkor voltam először az olaszországi Gortani-barlangot kutató expedíción, amik aztán rendszeressé váltak…

HV: Egyelőre folytassuk a listát, a Gortanira pedig térjünk vissza külön!

F: 1995-ben feljutottam a Mont Blanc csúcsára.
1996-ban a Cueto-Cobera-Coventosában voltam, ez egy 815 méter mély, átmenő barlang. Előtte a Monte Cavallo-barlang (-670 m) első sikeres bejárása.
1997-ben ismét a Velebit-hegységben jártam, ahol a Lukina Jama végpontjáig, -1355 m-ig sikerült leereszkednem. Ez jelenleg a magyar mélységi csúcs is egyben. A Lukinában egyébként a feleségem, Andi is lejutott -900 m-ig.

HV: A Velebitben ekkora barlangok vannak? Ez ugye valami újabb felfedezés, amikor ’89-ben együtt a környéken jártunk, még nem is ismerhettük volna?

F: Persze. Csak sokkal később, 1995-ben találták, amikor kiolvadt egy jégdugó és megnyílt a feneketlen mélység!

HV: Közben eltelt tíz év és senki nem szárnyalta túl ezt a rekordot? Ez érdekes. Lett volna rá lehetőség?

F: Egy évvel később, 1998-ban a spanyolországi BU-56 nevű barlangban jártunk, aminek végpontja -1408 m mélységben van. Itt azonban -1041 m-en található egy szifon (megjegyzés: ahol a járat ideiglenesen víz alá kerülve folytatódik), ami időnként bezárul. Mivel a telefonunk meghibásodott, így nem volt módunk kapcsolatot tartani a felszínen lévőkkel, akik friss információval szolgálhattak volna az időjárási viszonyokra vonatkozólag. Emiatt viszont az árvízveszély lebegett szemeink előtt. Négyen az időszakos szifonig vállaltuk a bejárást, ezáltal a barlang leglátványosabb, vizesebb részeit láthattuk, megérte!
Sajnos a 2005 évi Torca del Cerro (-1589 m) túra balesettel végződött, pedig a csapatnak itt is volt esélye az új magyar csúcsra. Ezen a túrán nem voltam jelen.

HV: A BU-56 túrán szintén rész vett a feleséged?

F: Igen, ő -850 m-ig ereszkedett le.
1999-ben az ausztriai Lamprechtsofenben csapatunkból Leóék 740 m-ig másztak. Nekem 500 m-ig sikerült eljutnom, mivel erről a túráról film is készült, és mi azt csináltuk.

HV: Méghozzá nem is akármilyen film! Kár, hogy nem kapott nagyobb nyilvánosságot…

F: Ezután következett a Schneeloch-expedíció, ami a szó szoros értelmében „expedíciónak” számított. Ugyanis még 1999 novemberében pár emberrel – Dékány Péter, Kovács Tamás, Szabó Kálmán, Ligeti Márton – kimentünk felderíteni a Schneeloch bejáratát, bejárni az egész terepet, depót elhelyezni, stb. Már ekkor nagyon nehéz volt megközelíteni a barlangot, mert nagyon nagy hó borította a hegyet. Következő év februárjában került sor magára a Schneeloch-túrára, ahol még hatalmasabb hóban, viharban kellett megtennünk a barlanghoz vezető ezer méter szintet. Az expedíció során hat nap alatt értük el a végpontot (-1101 m), valamint 230 m új szakaszt tártunk fel, benne egy majdnem 200 méter mély aknával. Ez a jég kiolvadásának következtében lett új rész. Ezen a túrán – mint jó néhányon – a szervezést vállaltam, vezettem a csapatot, erre a barlangra vagyok a legbüszkébb, pedig itt a hírhedt szűkületek miatt (Pornoklamm, stb) nem jutottam le a végpontra. Finoman szólva nem vagyok egy barlangász alkat, sokat szenvedtem emiatt a szűk helyeken, régebben sikeresen.
2000 nyarán voltunk az Antro del Corchiában, ami Olaszország legnagyobb barlangrendszere. Összesen 52 km hosszú, mélysége -675 m. A több bejárattal rendelkező barlangban elértük a végpontot.
2001-ben az új szerelem, a kanyonozás volt a meghatározó, ezen a nyáron mindjárt hetet is sikerült bejárnunk.

2002-ben az olasz Campo di Cacciában -600 méter volt, és ott 500 m új részt fedeztünk fel az olaszokkal közösen. Ott készültek ezek a varacskos disznós képek, miután kijöttünk a barlangból…
2003-ban a Montenegrói expedíción vettem részt, ahol sajnos csak kisebb barlangokba sikerült lejutnunk, a legnagyobb is mindössze 200 m körüli volt.
2004-ben a PSM (Pierre Saint Martin) barlangban tettünk egy átmenő túrát.
2005-ben következett a Canin-fennsíkon a Dobre Picka, és több kanyon.
2006 januárjában Mexikóban jártunk (erről az érdeklődők a következő számunkban részletesebben is olvashatnak!).
2006 és 2007 szintén nagyrészt kanyonozással telt, de 2007-ben a harmadik gyerek érkezése is erősen beleszólt a túrákra fordítható időmbe.

HV: Melyek a kedvenc tájegységeid, barlangjaid?

F: Itthon az István-lápai-víznyelő vezeti a listát. Erdélyben a Valea-rea („Rossz-völgy”), ahol 1997-ben egy hét kutatás is volt, kürtőmászással egybekötve… és azt lehet mondani, hogy a Gortani-barlang. Általánosságban pedig a vizes barlangok vonzanak leginkább.

HV: Már az ősidőktől kezdve az FTSK Barlangkutató Szakosztályában tevékenykedtél. De emlékszem egy bizonyos korszakra, amikor az a szóbeszéd járta, hogy azért léptél be a BEAC-ba, mert így nyílt lehetőséged eljutni a komolyabb külföldi barlangokba. Pontosabban olyasmi rémlik, mintha ők állítottak választás elé: vagy magad is BEAC-tag leszel, vagy nem mehetsz velük… Tehát hogy is volt ez?

F: Én nem emlékszem ilyenre. Ez úgy történt, hogy ti folyton eljártatok hegyet mászni, emiatt nem maradt más választásom, ha nagy barlangba akartam menni, mint csatlakozni a BEAC-hoz.

HV: Na ezt a kérdést kár volt feszegetnem, most jól megkaptam…

F: Így van. De az FTSK keretein belül egyébként sem volt akkora létszámú társaság és annyi felszerelés, hogy egy önálló nagyobb vállalkozást lehessen indítani. Aztán ott volt a BEAC-ban a Gyurika (Rose György), akivel nagyon jól megértettük egymást. A többiekkel is, de Vele különösen jól kijöttem.

HV: Akkoriban gyakorlatilag a BEAC volt az egyetlen klub, akik számára pl. egy alsó-hegyi hétvége nem az „egy nap – egy barlangtúra” jegyében zajlott, hanem akár mindhárom nagy zsombolyt – „Vecsem-Baglyok-Almási” – is bejárták egymás után.

F: Nem az egyetlen ilyen klub, de a legjelentősebb. Igazából a gyűjtőhelye volt azoknak az embereknek, akik akarták – és ilyen szinten tudták is – művelni a barlangászatot.

HV: Adódna a kérdés, hogy magad mennyiben vetted át ezt a BEAC-ra jellemző „sportbarlangász” szemléletet, de már bőséges és kimerítő választ kaptunk rá. Felsorolt túráid nagyszerűen mutatják, hogy meddig sikerült eljutnod. Ha pedig az első célokhoz képest nézzük, még erősebben érződik a különbség! A Vecsem 90-es aknája, vagy a Baglyok szakadékának függőleges labirintusa a felsorolt alpesi és pireneusi barlangokhoz mérve bizony ma már egyaránt mosolyt csal az ember arcára. Most, amikor akár 200 méteres aknákat is „csak úgy mellékesen” szoktatok találni egy-egy túra, expedíció során…
De hazai méretek között is akadnak szép sikerek! Benne voltál például abban a társaságban, akiknek hosszú munka után sikerült az égerszögi Szabadság-barlangban felfedezni a főág fél kilométeres folytatását. A feltáró csapatot négyen alkottátok, s persze a fáradhatatlan Eri mamát, azaz Vidics Zoltánnét sem szabad kifelejteni! Hogy is történt ez a bizonyos bejutás?

F: Czirják Feri és jómagam, néhány fiatal sráccal kiegészülve, a „Pokol” végpontjánál bontottunk. Itt egy álfenék bontása közben kiástunk egy lyukat, ahová éppen, hogy csak be tudtuk dugni a fejünket. A túloldalon egy szűk lapító volt. Elég fáradtak voltunk már, fényünk is gyengélkedett (mi soha nem használtunk karbidlámpát ebben a barlangban!), és akkor azt hittük, hogy nem lehet elférni, ki kell tágítani a lapítót, a bejárásához. A következő hétvégén Kuruc János és Vajda Gábor – összesen négyen – kicsit bontva és megküzdve az overallfogó saras kuszodával, (épp csak el lehet férni benne) bekúsztak a gyönyörű fél kilométeres járatba, amibe aztán később fotózni és feltérképezni is visszatértünk. 11 év munkája hozta meg a sikert, Eri mamának már megint igaza volt, ott volt az új rész!

HV: (Kutya egy hely a kezdetén az agyagdugó és a következő szűkület, a Kulcslyuk!) Tehát közösen dolgoztatok az ügyön, csak éppen ők értek be elsőként az új részbe.

F: Igen. De meg is érdemelték a sikert, és végeredményben a csapatban maradt.

HV: Az immár több mint tíz éves múltra visszatekintő olaszországi Gortani-expedícióknak szintén aktív részese voltál. Hányszor is jártál ott pontosan?

F: Összesen nyolc alkalommal, egy nyári leszállását is belevéve. Azon a sikertelen feltáráson (1997-ben) jött az árvíz, pont amikor a +200-ast szereltem be, Csókával és Buldoggal együtt. Mentünk előre, sok beggel, felfelé fúrógéppel szereltem be a kimászott kürtőt, és egyszer csak mellettem vízesés jelent meg. Nem voltunk veszélyben, a +120-as traverzálás pont megvolt, egyik falról a másikra. Leó, Kismoha és Börcsök épp akkor érkezett meg a kürtő aljára, artikulálatlan beszélgetés, mivel mi fenn voltunk már a szemüregben… Olyan fáradtak voltunk, hogy a tíz óra alvás kevésnek bizonyult izmainknak, szervezetünknek (3 fő, 7 beg, 920 m volt a megtett szintkülönbség)! Még nyomtunk rá tízet, de utána sajnos ki kellett jönnünk.

HV: Mit jelent neked személy szerint a Gortani?

F: Röviden összefoglalva: csodálatos emlék. Egy kellemes táborozás, ahová minden évben vágyakoztunk majd visszatértünk, és hosszú éveken keresztül mindig adott valami újat, akár egy új barlangot vagy csak egy járatot. Ráadásul klasszikusan mindig az utolsó napon jutottunk be egy-egy új részbe. Mi magyarok összességében 18 km-t raktunk hozzá a barlang ismert hosszához.
Nagyon rossz, hogy balesettel végződött az utolsó tábor, hiszen előtte évekig mindent megúsztunk.

HV: Van még miért visszamenni, vagy már mindent felfedeztetek?

F: Mára sajnos kicsit bezárultak a lehetőségek, más irányban kellene folytatni a kutatást a barlangon belül. Az Aragonit-folyosóban van ilyen ígéretes hely, de itt az ember feje fölött egy kürtőben kéne bontani, ami nagyon veszélyes lenne. A huzat viszont óriási, és ha meglenne az összeköttetés azzal a másik rendszerrel, ahonnan a levegő valószínűleg áramlik, akkor ez lenne a leghosszabb barlang egész Olaszországban. De erről Börcsök Pétert kérdezd, ő többet tud mondani…

HV: Meg fogom kérdezni. Te viszont a Gortani szépségeiről és magáról a kutatásról is számos kiváló fényképet készítettél, melyek közül néhányat magazinunkban – pont a Gortani-barlangról szóló cikkben – is láthatunk. A fotózást barlangi viszonyok között nyilván sokkal nehezebb művelni, mint a felszínen. Mik okozzák a legtöbb problémát, milyen akadályokkal kell leginkább megküzdeni?

F: Először is a vaku és szenzor nagyon fontos, és legyen belőle minél több! Egy jó felvétel beállítása és elkészítése legtöbbször nagyon lassú, türelmet igénylő folyamat („ide állj, oda világíts, amoda mássz fel”). Arra is vigyázni kell, hogy a gép ne kapjon nedvességet, a barlangi páratartalom mellett könnyen használhatatlanná válik, sőt véglegesen is könnyen tönkre lehet tenni.

HV: Ha lenne egy újabb tábor a Gortaniban, szívesen visszamennél?

F: Ha megtehetném a család és a munka mellett, akkor persze…
Volt olyan tábor, amikor Nádasdi Oszi jött haza Amerikából (számára egy nap időeltolódás volt), megvártam és másnap reggel indultunk el egy egyhetes Gortani-túrára. Velünk jött még Dékány Péter és Gemanata. Na akkor, ahogy ültünk benn az autóban, azt mondtam magamban: ilyen társasággal egy ilyen barlangba, ez nem semmi! A legjobb barlangkutatóval és két ilyen óriási hegymászóval…
Igazából a hegymászók, sziklamászók között azok, akik a régi stílust képviselik, a barlangászatot sem becsülik le, sőt sokan művelik is. Tudják, hogy barlangban sokat lehet tanulni, amit aztán a hegyen kiválóan lehet alkalmazni.

HV: Hát igen. A hegyen hányszor kell sáros, nedves vagy jeges hasadékokban, kéményekben felmászni, és hány esetben ez jelenti egy útvonalnak a kulcshelyét! Olyankor aztán rengeteget számít, hogy van-e ilyen jellegű terepen gyakorlatunk, tapasztalatunk!

F: Meg hát ezek az emberek szeretik és tisztelik is a barlangot. Dékány Péter is hosszú évekig járt barlangászni, benne volt a Jubileum-zsombolyba egykor lejutó csapatban is. De Péteren és Oszin kívül például Rácz Zsolt is ott volt a Gortaniban…

HV: Zsolt írt is a Hegymászóban egy cikket erről!
Sajnos barlangászat közben is történnek néha tragikus balesetek. Az egykori túratársaid, barátaid közül többen sincsenek már közöttünk. Mennyire tudtad feldolgozni az ilyen szomorú eseményeket, jelentős kihatásuk volt, vagy gyorsan vissza tudtál térni a normál kerékvágásba? Befolyásolták egyáltalán a további túráidat, óvatosabbá tettek, vagy semmi sem változott?

F: Az első ilyen komoly baleset, Gyurika halála 1995 tavaszán, nagyon megviselt. Olyan szempontból is, hogy utána nem tudtam a barlangban a teljesítőképességemet kihozni magamból. Hiába volt meg az erőm, pszichésen leblokkoltam, ami főleg a mászásoknál jött ki rajtam. Majdnem egy teljes évnek el kellett telnie, hogy újból a régi legyek.
Emiatt viszont, amikor a következő évben jött egy újabb baleset, azt már – mondhatni, sajnos – jobban tudtam kezelni. Az élettel járó rossz elért minket is, keserű három év volt, minden évben egy barát elment végleg.

HV: A korábbi hosszú felsorolásból kitűnik, hogy szerényebbek egyáltalán nem lettek a céljaid, sőt még ezután következtek a legnagyobb és legnehezebb barlangtúráid.

F: Igen. Amikor a Coventosában voltunk következő év nyarán, már semmilyen problémám nem volt, körülbelül addigra sikerült visszanyernem a szokásos formámat. Itt a 300 méteres akna beszerelését már újból élvezettel végeztem el.

HV: Hegyeken is többször jártál, s nem csupán kényszerből (mert a nagyobb barlangok megközelítéséhez sok esetben meg kell mászni egy-egy hegyoldalt vagy csúcsot). Voltál a Mont Blanc-on is, ez mit jelentett számodra?

F: Hú, nagy caplatás, rohadt nagy hátizsák… mert persze 90 literes zsákkal mentem, benne a sátor és mindaz, ami ilyenkor kell még…

HV: Tehát felmentél egy nagy hegyre, jó nagy cuccal a hátadon, mintha egy barlanghoz gyalogoltál volna, viszont ennek a tetején nem volt barlang.

F: Pontosan. Igazából nekem nem nagyon jön be a hegymászás, nem szeretek gyalogolni. Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltak jók ezek a túrák, de számomra többnyire az egész túl monoton, unalmas…

HV: Pedig volt részed benne. Akadt több közös tátrai túránk (Andi közben a képeket nézegetve megjegyzi: „a Kriván tetejéről mindig olyan valószínűtlenül sötétkéknek tűnik az ég…”), az egyik számomra különösen emlékezetes. Majd’ húsz éve, 1990 őszén történt. Gyönyörű tiszta időben, hármasban – Vajda Gáborral kiegészülve – először felkapaszkodtunk a Keleti-Menguszfalvi-csúcs déli falán, majd tovább másztunk a gerincen a Nagy-Menguszfalvi-csúcsra, ahonnan végül koromsötétben kellett leereszkednünk a Hincó-tóhoz. Némi eltévedés is színesítette a túra végét, ami így utólag csak fokozza az élményt, de akkor azért nem élveztük a mászás minden pillanatát. Hogyan látod mai fejjel ezt a kalandot?

F: Rémlik, hogy a gerinc vége felé előreküldtetek valami jó kitett és meredek részen, mondván, hogy én mászok a legjobban. Aztán meg alig győztem kaparni a nehéz bakancsomban a falon, hogy le ne csússzak, miközben ti alulról lelkesen szurkoltatok vagy a mozdulataimon röhögtetek…

HV: Mostanában inkább a kanyonozást műveled, a barlangok háttérbe szorultak. Eleged lett belőlük, vagy egyszerűen csak a kanyonok még jobban tetszenek?

F: Először 1993-ban, a pireneusi játékokon láttam ilyet, mivel ezen a Hegyi Olimpián volt kanyonos versenyszám is. Nálunk ekkor még nem volt ismert a kanyonozás, de elindulhattunk volna ebben a számban is. Aztán 1998-ban voltam pár kanyonban, és itt iszonyúan megtetszett.
Igazából a barlangokban is leginkább a víz vadságát, összességében tehát a vizes barlangokat imádom. Abban van egyfajta plusz, egy barlang akkor él igazán, ha dübörög benne a víz – és ez a hatás a kanyonoknál még fokozottabban érvényesül. Egy kanyon hihetetlenül változatos tud lenni, minden kanyar után egy teljesen új látnivaló, meglepi! Folyamatosan élményt ad – ez az, ami például a hegymászásban nincs meg. Túl monoton ehhez képest…

HV: Ezzel lehetne vitatkozni, ahányan vagyunk, nyilván annyiféleképpen látjuk…
Mi a következő nagyobb terved? Érezted-e már valaha, hogy abba kéne hagyni?

F: Főleg a nagyobb, több napos kanyonok érdekelnek, ahol túra közben a kanyonban kell aludni. Például Mexikóban találhatók ilyenek, amiket akár három-négy napig is eltarthat végigjárni. Szűk barlangokból már kinőttem, de a nagyobbak jöhetnek, rájuk vevő vagyok.

HV: Egyre kevesebb az időd, a Fred-Alpin Kft alaposan lefoglal. Ez valami új vállalkozás?

F: Egyáltalán nem új, jött velem az évek során.

HV: A családról se feledkezzünk meg. Feleséged is szép barlangász múltra tekinthet vissza, kézenfekvőnek tűnik, hogy valamelyik túrán ismerkedtetek meg. S a gyerekeitek hogyan viszonyulnak mindezekhez?

F: Andit ’92 óta ismerem, de csak évekkel később, ’96-ban egy höllentali sziklamászó túrán kerültünk közelebb egymáshoz. Zsófi lányom nyolc és fél, Réka öt és fél, a legfiatalabb, Zsombor pedig fél éves. A lányok természetesen voltak már barlangban, sőt Zsófi járt kanyonban is! 2007-ben, Szlovéniában került erre sor, nagyon ügyes volt, bátran ugrott ahol kellett, jól mászott és borzasztóan élvezte az egészet. A harmadik gyerek most még nagy kéziféket jelent, de a lányokkal lassan együtt mehetünk majd szinte mindenhova, ami számomra egy teljesen új dimenzió.

HV: Szeretnéd, ha valamelyik csemetédből barlangász lenne?

F: Igen is, meg nem is – nagyon kettős az érzés. Mivel normális társaságnak tartom a barlangász társadalmat, ezért igen, ugyanakkor természetesen van bennem egy alapvető féltés. A nagyobb lányomból lehetséges, hogy barlangász lesz, de inkább úgy tűnik, hogy kanyonba fog szívesebben járni. Kicsit piperkőc, a sarat meg a piszkot nem igazán szereti. De úgyis az idő hozza meg a választ…

HV: Majd tíz év múlva vele is készítünk egy interjút!
Bőven lenne még miről beszélni, hiszen több izgalmas témát még futólag sem érintettünk. A kíváncsi olvasóknak egyelőre annyit ígérünk, hogy néhány érdekesebb helyszínre – például a Schneelochra vagy a kanyonok világára – a későbbiek során részletesebben is visszatérünk!

[Gallery not found]