Egy könnyű, de csodaszép klettersteig 3 órányira Budapesttől

A túra paraméterei

• Teljes szintkülönbség: 1110 m (Höllental-Ottohaus), Ebből a klettersteig: 640 m
  • A túra teljes időtartama: föl 4-5 óra, le 2 óra, összesen 6-7 óra
  • Nehézség: B (kicsit nehéz)
  • Felszerelés: klettersteig-szett, sisak
  • Járható: június-október

“ Az égbe visz ez a lépcső”

Talán nem vagyok egyedül a magashegyek szerelmesei között, ha azt mondom, még egy olyan nyár, mint a 2006-os, és vagy a lapos guta üt meg, vagy kénytelen leszek kevésbé idõjárásfüggő szenvedély után nézni. Még nem döntöttem a bélyeggyűjtés és a pulóverhorgolás között… Esőt mondtak arra a június hétvégére is, amikor  júniusban a Raxra készültünk, mégis nekivágtunk, dacból, mert egyszerűen elegem lett, hogy amióta kitavaszodott, örökké csak esik,        minden szabadidőmben  esik, ha esőt mond az előrejelzés, esik, ha jó időt, esik, ha változékonyt, akkor is biztosan esik.

Alkonyat előtt, és az előbbieknek megfelelõen szakadó esőben érkeztünk a Rax alá. Preinben találtunk egyszerű, takaros szállást. Mire bekebeleztük a hatalmas szelet kiváló „sweinsnitzel-t”, amolyan echte labancgombóccal, kazalnyi káposztával, ígéretes felhőlyukak nyíltak az égen. Vékony ködfátyol lebegett a ház előtt elrohanó Preiner-patak fölött,       vattacukorszerű párák szakadtak föl a harsogóan zöld rétekről, ezernyi esőcseppben tört meg az előcsillanó napfény. Másnapra változékony időt mutatott a wetter.at. Hátha!

Választásunk a patinás, 1910-ben épített, nem túl nehéz, de hosszú és látványos Alpenvereinssteigre esik.

Ez az év azonban nem a napfürdőzős, arcleégős túrákról szólt. Hajnalban jól ismert neszre ébredek: csörög a csatorna, kopognak az esőcseppek a párkányon. A helyzet reggelre sem javul. Nos, ha ez kell, hát legyen ez! Ha  már  csak esőben lehet túrázni, vagy sehogy, akkor túrázzunk esőben! A tervezett Königschusswandsteiget, tekintettel E fokozatára, fájó szívvel törlöm a programból, de B-t miért ne lehetne esőben is mászni, ha az esőfelszerelés megvan?
Indulunk is nyomban a Höllental felé. A rengeteg esőtől hatalmasra duzzadt, máskor kristálytiszta vizû, fürdésre csábító Schwarza barna tajtékot vetve dübörög mellettünk. Elhagyjuk a legendás kaiserbrunni parkolót, ahol magyarok, csehek, szlovákok sátrai áznak a bánatosan szemetelő esőben. Félreállunk az alagút előtti parkolóban (túránkat a népszerû Weichtalhaustól is indíthatjuk), és már indulunk is föl az út másik oldalán, a közismerten kaotikus útjelző táblánál (amelyen utunk nem is szerepel) kicsit föl, majd  jobbra. Hamarosan hosszú, csúszós, csaknem fekvő acéllétra következik, majd beérünk a Grosser-Höllentalba, ahol még hosszú gyaloglás vár ránk a beszállásig. Nem bánjuk, hisz hatalmas, látványos sziklafalak között vezet az út, igaz, a tetejük ködbe vész, de hát csak jön addig egy kis szél, ami kirántja innen ezt a lomha szürkeséget, amiből… hát igen, folyamatosan esik, nem túl erősen, de annál kitartóbban.
Elhagyjuk a Taufelbadstubensteig kiágazását, majd hamarosan magunk is balra kanyarodunk a kék jelzésen, és némi kaptatót követően az út beszállásánál állunk (563 m). Zord, függőleges falak tornyosulnak fölöttünk, amelyre meredek, esővíztől csöpögő létra vezet föl. Beülõ, klettersteig-szett, sisak föl, és nekivágunk. Száraz időben tán a kapcsolgatás sem lenne szükséges, de most sárosak a bakancstalpak, rendkívül síkosak a vasak, a létrafokok sarkába kell lépnünk, különben minduntalan lecsúszna lábunk a vasrudakról. Létra létrát követ, tűzoltót tanoncok itt minden bizonnyal kiélnék magukat, de a Gumimacik birodalmára is emlékeztet a ködös sziklafalon cikk-cakkban felkúszó mesebeli lajtorja.

 Mire kiszállunk a létrasorból, jelentősen kiemelkedünk a völgytalpból. Ferrata-kesztyinkből facsarni lehet a vizet, ami az érezhetően hűlő levegőben egyre kellemetlenebb.
Meredek gyalogösvény következik, amelyet rövidebb létrák, könynyű drótköteles szakaszok tesznek változatosabbá. Vöröses, esővíztől megduzzadt sárban csúszkálunk, gyökerekbe, vizes sziklákba, egymás kabátujjába kapaszkodunk, hogy elkerüljük a fenékre ülést, térden siklást. Hirtelen egy figyelmetlen lépés, és már csúszom is, jól belehempergőzve a sáros dagonyába.
Följebb érve drótköteles szakaszok következnek, véget vetve a monoton kaptatónak. Nem kell azonban nehéz mászástól tartani: inkább mászósegítség, biztosítási lehetség a drót, mintsem szükségszerűség, bár most, a vizes sziklán jól jön.
Egyre zordabb sziklavilágba ér utunk. Visszatekintve még élvezhetjük a Höllental esőben ázó,  üde szépségét, ám ha fölfelé pillantunk, komor felhõplafon mögött tûnnek el   a szirtek. Nem oszlik ez, csak áll masszívan  ugyanabban a magasságban, mi kerülünk egyre közelebb hozzá, hamarosan elnyel bennünket is a feneketlen szürkeség. Persze rögvest új reménysugár gyúl az örökké reménykedõkben: majd a felhők fölött, ahol, mint tudjuk, mindig süt a nap, nos majd ott, a napsütésben fürdő fennsíkon, ott majd csak kacagunk a nyomorult ködtengeren! Láttunk már ilyet párszor. Gyerünk, minél gyorsabban, verekedjük át magunkat a lehangoló párarétegen!
Ám a fennsíkig még jókora magasság áll elõttünk. A Rax-platóról lefutó sziklás, meredek szurdokvölgyeket keresztezi az ösvény. Piszkos, megrogygyant hó ül a mélyedésekben, jeges patakvíz fröcsköl az arcunkba, míg az átázott sziklákon botladozunk.

„… zuhatag jéghideg vize ömlik a nyakunkba”

 A következő bevágásban jól fejlett hónyelv fekszik keresztben az ösvényen, vége a mélybe vezet. Átcsúszkálunk az elázott, csúszós havon. Újabb forduló után komor sziklafal mered fölénk. Az út eltűnik, a 2006-os év hatalmas hava gyakorlatilag elmosta. Helyette jeges-murvás omladékon kell áttörtetnünk, ami nem túl biztató a sziklás katlan fölött.  Kész felüdülés beérni a sziklafal tövébe, szó szerint, mert ott az áhított biztonság helyett igazi hidegzuhany szakad ránk: időszakos zuhatag jéghideg vize ömlik a nyakunkba, pontosabban kapucninkra. A fal tövében drótköteles szakasz indul, átlósan mászunk föl a vaslemezekből készített lépéseken. A lefutó gerinc másik oldalán jókora létra vezet tovább, csaknem függő. Fölmászva egy  széles, kitett sziklaperemen az útkönyvhöz érünk. Nem bíbelődünk vele, úgyis csak eláztatnánk a lapokat. Drótkötél biztosítás mellett harántolunk ki a peremről, majd balra fordulót követően újabb felszökés következik. Itt érjük el  a felhőhatárt. Azt gondolnánk, ha bebújunk a sűrű, vattacukorszerű felhőbe, legalább az eső eláll. De nem! Továbbra is kitartóan szitál a mindent átáztató zuhany, csak még hidegebb lesz minden. És még   a szél is fölerõsödik, hömpölyögnek a felhőfoszlányok körülöttünk. Néha ritkulni látszik, ilyenkor föltekintve szembesülhetünk azzal, hogy jókora sziklák meredeznek fölöttünk, távol még a fennsík pereme.

Könnyű drótköteles szakaszok, sáros csúszdák, hófoltok váltogatják egymást az út felső szakaszán. Két meredek, sziklás, drótkötéllel biztosított felszökés visz változatosságot a gyalogkaptatókba. Bő két órája kapaszkodunk fölfelé, de a 600 méteres emelkedő csak nem akar véget érni. A sziklákat borító cserjéken, páfrányokon, sűrű mohaszőnyegen vékony, olvadozó hóréteg fekszik. Ám ez a hó nem a télről maradt itt!   Friss havazás eredménye, 1600 méteren, júniusban.

Eltévedve a behavazott, ködös Rax-platón
 

Drótköteles harántolás kezdődik egy széles sziklaperemen, mélyülő szakadék fölött. A köd vaskos függönyén át mintha valami kísérteties faácsolat tűnne elő fölöttünk. Közelebb érve látjuk, a fennsíkperemre épített, a Grosser Höllental fölé magasodó Aussicht (kilátóhely) az (1620 m). Tehát fönt vagyunk! Itt már húszcentis, vizes hóban gázolunk. A kilátóhely persze relatív fogalom: kilátás a ködben, jóindulattal egy méterre. Felidézzük az otthon letöltött képeket, mit is kellene itt látnunk. Szép.
Nem vesztegetünk rá több időt, kifújjuk magunkat és hátat fordítunk a „panorámának”. Húsz centis latyakos hóban gázolunk  a fennsík törpefenyői között. Út nincs, és a ködben mindössze húsz-harminc lépésre látni. Találomra ráállunk egy viszonylag frissnek tűnő nyomra, azt követjük. A hó egyre mélyebb,  itt-ott eléri a negyven centit, ami azért nem rossz ötven kilométerre a magyar határtól nyár elején. A taposás áthatolhatatlan törpefenyõdzsungelbe vezet, majd ott… egyszerre véget ér. Tanácstalanul nézelődünk, mi történhetett a lábnyom gazdájával? Visszavezető nyom nincs. Jéggé fagyott holttestre sem bukkanunk (hál’ Istennek!). Mi történhetett? De ami ennél is fontosabb: nyom nélkül hogyan találunk rá az Ottó-házra? Ami pedig egyre aktuálisabb lenne, mert átázott ferrata-kesztyűink-ben kezd megdermedni a kezünk, és ekkora hóra sem készültünk. Hiába az esőnadrág, kamásni híján felülről folyik be a jeges hólé a bakancsokba. Tétován kóválygunk a ködben, tapossuk a havat egy találomra választott irányban. Rémisztően elhagyatott most ez a táj, mintha a végtelen orosz hómezõkön botorkálnánk, és a sűrű ködben akár 100 méterről is könnyedén elmehetünk a ház mellett. Egyedüli támpont az iránytû. Próbáljuk tartani a keleti irányt, amennyire ezt a terepviszonyok engedik. Mert néha nem engedik, áthatolhatatlan bozót, vagy éppen sziklák keresztezik utunkat.

Az egyre reménytelenebb helyzetben egyszerre mintha valami oszlopféle derengene át a ködön. Arra veszem az irányt. A jelenés hol eltűnik, hol újra előbukkan, közelebb érve azonban alakot ölt. Egy útelágazást jelzõ ágasfa! Megmenekültünk. Az Ottó-ház a kiírás szerint mindössze 5 perc. Hihetetlen, hisz akkor itt van szinte az orrunk előtt! Elindulunk a jelzett irányba, amerre bőséges taposás is vezet, és pár perc elteltével szinte beleütközünk a jókora épületbe.
Az elhagyatott, szélfútta plató hidege után jólesik elterpeszkedni a hütte lócáin. Meglepően sokan vannak bent, köztük nem kevesen magyarok. A többség a felvonóval érkezett, de jó néhányan túraútvonalon, többnyire a Wachthüttelkamm steigen, amelyet mi lemeneti útnak terveztünk. Meleg étel,  ital kerül elénk, és jó két órán át csak melegszünk, sörözgetünk, szárítgatjuk a vizes holmikat.

Lefelé még egy emlékezetes Élményben van részünk: egy óra alatt áthaladunk a zord téli világból a kora tavaszon, majd a májuson át a nyárba.