Szöveg: Kunos Gábor
Képek: Kunos Gábor archívum

1906. májusában egy ifjú tehetség került az „Egyetemiek” közé – ahogy röviden a Magyar Turista Egyesület Egyetemi Osztályának tagjai magukat nevezték -, aki az alpesi irodalomban való olvasottságával, kimagasló sziklamászó tudásával és a hegymászás mikéntje felől vallott nézetei miatt hamar megkedveltette magát társaival.
Ez a fiatalember az 1877. július 1.-én Pécsett született Wachter Jenő volt. Wachter Ede pénzügyi tanácsos és Pajnády Jozefa egyetlen gyermeke elemi iskoláit szülővárosában végezte és itt kezdte meg középiskolát is a cisztercita főgimnáziumban. Az utolsó három évet azonban már Felsőlövőn (ma Oberschützen, Burgenland) végezte, és az érettségi vizsgáit is itt tette le 1905-ben. Az itt töltött évekről Legányi Dezsőnek a Turistaság és Alpinizmus IV. évfolyamában megjelent írásában olvashatunk. Közepes tanuló volt, kedvenc tantárgyai a természetrajz, a történelem, a magyar nyelv és irodalom, és később a bölcselet voltak. Az érettségi vizsgáit jól megfelelt eredménnyel (a hét tantárgyból 3 jeles, 3 jó, 1 elégséges) eredménnyel tette le. Még VII. osztályos tanulóként az akkor alakult Berzsenyi Önképzőkörben is tevékenyen részt vett, Ebben az évben itt, Felsőlövőn, fogta meg őt a természet szeretete és a környező szép dombokról innen látta meg először a nem túl messze lévő havas hegyeket, melyeket az alkonyati napfényben oly sokszor nézegetett. Ekkor kezdett el komolyan foglalkozni az alpesi irodalommal is. Szabadidejében a Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyveit, a Turisták Lapját és az Alpenzeitungot olvasgatta, melyhez nagy segítség volt kiváló nyelvtudása. Az olvasottak nagy hatással voltak rá, és figyelmét a hegymászás irányába terelték.
A környékbeli dombokon kirándulgatva látta meg a távoli nagyobb hegyeket, melyeket az iskolai szünidőkben fel is keresett. Így járt – minden esetben egyedül, vezető nélkül – a Schneebergen, a Grosser Greineren, az Olperer és Fussstein közti gerincen, a Hochwechselen, a Hochschwab-csoportban, valamint a Zwölferkofelen. Sziklamászó tudását feltehetőleg a Rax „Akadémiai útján” szerezte, melyet sokszor emlegetett. Ezen útjairól sosem dicsekedett, csak néhány elejtett megjegyzéséből és hátra maradt jegyzeteiből szereztek később róla társai tudomást.
1905. szeptemberében beiratkozott a pécsi püspöki Jogakadémiára, de ez nem kötötte le érdeklődését, ezért 1906. januárjától már a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen hallgatta a földrajzot és a geológiát. A német és angol mellett titokban tovább képezte magát az orosz, a szanszkrit és a tibeti nyelvekben is, melyek későbbi nagy terveinek célja, Ázsia magas hegyvidékeinek felkeresése miatt voltak fontosak számára.

1906. májusában találkozott először az „Egyetemi” hegymászók társaságával. Mesélt nekik az általa már jól ismert könyvekből az alpesi nagy első megmászások történetéről, a kiemelkedő személyekről és a jelesebb hegyi útleírásokról. Kivételes memóriája folytán az olvasottakat szinte kívülről tudta, és akivel ezekről szóba elegyedett, annak sokszor olyan érzése támadt, mintha személyes élménybeszámolót hallana.
Kedvenc olvasmányai voltak többek között Dr. Zsigmondy Emil „Im Hochgebirge”, E. König „Empor” (Georg Winkler naplója), és C. T. Dent „Hochtouren” című könyvei. Ezek, valamint Delago, Glanvell, Lammer, Pichl, Schmitt, és Zott írásainak hatására társainak a vezető nélküli hegymászás magasabb rendűségéről beszélt a legtöbbet, melynek ő is elkötelezettjévé vált. Ebben nagy befolyással volt rá a hasonló nézeteket valló két kiváló alpinistával, Hans Pfann-nal való személyes ismeretsége valamint Hans Barth-tal való levelezése, akinek ajánlására 1907-ben felvették az előkelő Osztrák Alpin Club tagjai közé.
„Természettudomány – alpinizmus”, ezek voltak a jelszavai, s mindvégig ennek érdekében képezte magát, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Az iskolában komoly diák a hegyek közt gondtalan ifjúvá vált, aki gyermekes örömmel élvezte a természetet. Tán éppen ezen ifjúi lelkesedése miatt nem tudta kellőképpen mérlegelni a nehézségeket, vagy ha tudta, önbizalma lekicsinyelte azokat. Azt vallotta: „ahova nem tudok egyedül feljutni, oda nem megyek vezetővel sem”. Új eszmeiségével – amely miatt halála után, Zsigmondy Emil mellett, a magyar vezetőnélküli hegymászás apostolának is nevezték – társaira nagy hatással volt.
Serényi Jenő, az Egyetemiek vezető egyénisége rögtön meg is kérte, tartson velük nyári Magas-Tátra túrájukon. Ő még előtte, 1906 júliusában utazott édesapjával a Poprádi-tóhoz első tátrai kirándulására, ahol egyedül mászott fel a Középső-Menguszfalvi-csúcsra a délkeleti gerincen, a Simon Häberlein által 1905-ben megmászott és leírt útvonalon. Ezzel a csúcs harmadik ismert megmászását végezte, és elsőként teljesítette ezt a túrát egyedül menetben. Másnap, szintén egyedül, az Omladék-völgybe ment, átkelt a Jeges-tavi-hágón, közben megmászta a Jeges-tavi-csúcsot, és lement Felsőhágiba.
Eztán következett az első nagy tátrai túra, ahová Horn K. Lajossal és Serényi Jenővel indult útnak. Augusztus 9.-én az Alacsony-Tátrában a Gyömbéren jártak, majd 11.-én már a Móry-szállóban töltötte az éjszakát a később csak „Tátrai-triász”-ként nevezett társaság.
12.-én első túrájuknak a Kopki addig még be nem járt déli gerincét választották. A túra közben kitörő vihar miatt nem tudták teljesíteni a teljes gerincet, de az alsó két torony első megmászását elvégezték. Másnap megmászták a Tátra-csúcsot, a Hunfalvy-hágóból átkeltek a Sárkáány-tavi-völgybe és a szokásos úton jutottak fel a csúcsra. Erről a túráról szól egyetlen írása De excelsis címmel, mely csak halála után jelent meg a Turisták lapja és a Mecsek Egyesület 1907. évi köteteiben, melyben kifejtette a hegymászás mikéntje felőli nézeteit is. Még ugyanezen a napon a Tengerszem-csúcson keresztül átmentek a Lengyel-Tátrába, ahol bejárták a Sas-út egy részét a a Wołoszyn és a Krzyżne között. Visszatérve a déli oldalra, a Lengyel-nyergen át felmentek a Kis-Viszokára, majd a következő nap a Batizfalvi-völgyből indulva keresztezték a Gerlachfalvi-csúcsot.
E teljesítmények és a hegymászásban vallott új nézetei elismeréseként az őszi közgyűlésen beválasztották őt az Osztály vezetőségébe főjegyzőnek.
Az elkövetkező télen a havas hegyvilágot is szerette volna megismerni. Karácsonykor nem tudott 0 pedig nagyon szeretett volna – kimenni Barcza Imrével a Magas-Tátrába, aki ekkor télen elsőként kelt át a Téry-horhoson Breuer János és ifj. Spitzkopf Pál vezetőkkel. De azért még ezen a télen kijutott a havas csúcsok közé. Március 26-án ugyan nem sikerült az embermagasságú friss hóban elérnie Hruby Edével a Téry-menedékházat, de másnap sível járták be a Nagy-Tarpataki-völgyet a Vörös-patak-toronyig. A hóviszonyok miatt nagyobb terveiket feladva hagyták el a Tátrát.

Az Egyetemi Osztály tagjai 1907 nyarára tervezték első nagy történelmi találkozásukat a lengyel hegymászókkal, a Majláth- és a Sziléziai-menedékházba. Ekkor a lengyelek már évek óta a németekhez hasonlóan az új, vezető nélküli hegymászás szellemében járták a Tátrát. Az ifjú és tehetséges magyar mászók az elkövetkező évek során egyenrangú társakká fejlődtek, melyeket igazolnak a tátrai kalauzok adatai is.
Wachter júliusban még végigjárta a Mecsek hegyeit, felkeresve kedvenc diákkori turistahelyeit, mintha csak „búcsúzni” ment volna szülőföldje szeretett vidékétől.
Tizenketten utaztak a Magas-Tátrába, hogy a hegység jelentős túráit megtegyék, és új utakat másszanak. (Érdekes momentum, hogy Wachter Jenő az előzetes terv szerint ezen a nyári túrán nem is lett volna a csapat tagja, hanem Madaras Jenő helyett, aki Serényi gimnáziumi osztálytársa volt, „ugrott be”, akit édesanyja rossz előérzete miatt ekkor nem engedett kimenni a Tátrába!) A „Tátrai triász” ismét összeállt, hogy nagyszabású terveit végrehajtsa. Az 1906-os sikeres túrák felállása szerint Wachter Jenő most is a trió élén járt, ösztönösen vezetve társait az új utakon is.
Augusztus 4-én befejezték a Kopki déli gerincének bejárását, elsőként mászták meg a többi négy tornyot is. Útközben az előző évben kényszerűségből hátrahagyott ereszkedő kötelüket még ugyanott találták. 5-én új útváltozaton jutottak fel a Márta-csúcs délkeleti gerincére, elsőként mászták meg a középső ormot, és elsőként másztak fel a főcsúcs kéményében, melyben előttük még csak Janusz Chmielowski, Jordán Károly és Adam Kroebl ereszkedtek le kötélen vezetőkkel. Mindkét esetben Wachter Jenő ment elől, szinte vezetve társait. A csúcsról a szokásos út változatán, két helyen kötélen ereszkedve, jutottak le a Ruman-völgybe. 6-án elsőként átmászták az ún. „Menguszfalvi-gerincet” a Vadorzó-hágótól a Hincói-hágó feletti csorbáig, majd innen a közben kitört zivatarban lementek az északi oldalra, a Halas-tóhoz. 7-én megmászták a Barátot a Chmielowski-Jordán úton. Ez volt az út harmadik bejárása, és Aleksander Znamięcki után a második megmászása felmenetben. Utána átkeltek a Chałubiński-kapun a Szmrecsini-völgybe, átmentek a Hlinszka-völgybe, és a Koprova-hágón át jutottak vissza a Poprádi-tóhoz.

A végzetes túra

Augusztus 8-án mászták meg a Simon-tornyot a déli fal Häberlein-útján.
Reggel fél 8-kor indultak a Majláth-menedékházból. A Békás-tavakhoz érve tapasztalták, hogy egy háromfős társaság jóval előttük jár. Mire a beszálláshoz értek, azok már magasan felettük másztak. Serényi még meg is jegyezte: „Hagyjuk abba a túrát fiúk, előttünk emberek vannak – egy kiröpülő kő, mely bármelyikünket talál, leszállít mindhármunkat a hómezőre.” Wachter kijelentette, ha kell, ő egyedül is megy, tehát továbbmentek. Valamivel előttük értek a csúcsra a korábban induló Król, Firganek és Konarski. A két lengyel tanár és a VII. osztályos diák Konarski voltak a csúcs nyolcadik, a magyarok a kilencedik, egyben első magyar megmászói.
A két csoport tagjai együtt indultak lefelé 3/4 1-kor a nyugati gerincen, melyen előttük három nappal ereszkedtek le elsőként Klemensiewicz, Kordys és Znamięcki. Ők még a menedékházban felhívták a magyarok figyelmét az általuk otthagyott ereszkedő gyűrűre, amit Wachter és Król a nyugati gerincen előre menve, a csúcstól 20 méterre meg is találtak. Valószínűleg megfelelőnek ítélték az alattuk lévő 15 méteres függőleges letörésen való leereszkedéshez, és átfűzték rajta Król 30 méteres kötelét. Konarski, Firganek, Serényi és Horn után Wachter Jenő indult. Kezdetben még úgy volt, hogy Wachter ereszkedik utolsónak, de valószínűleg ők ketten ott fent megegyeztek a sorrend megváltoztatásán. Ő azonban a többiekkel ellentétben saját kérésére nem kért külön felső biztosítást Króltól a magyarok 25 méteres kötelével. 4-5 méter megtétele után Wachter Jenő egy kiugró párkányról lelépve oldalt lendült, mert nem egészen abba az irányba haladt, mint az előtte menők. Ezzel megrántotta a kötelet, és 85-90 kilós súlya alatt elszakadt az ereszkedő gyűrű, amely eddig hét embert megtartott! Ő „Jaj, a kötél!” kiáltással lezuhant a mintegy 100 méteres mélységbe, majd az alsó sziklafalakon még néhányszor odacsapódva, élettelenül csúszott le további 150 métert a havon a Békás-tavak felé. Az elszakadt kötélgyűrűt később tüzetesen megvizsgálva kiderült, hogy csak kívülről látszott jónak, belseje viszont silány minőségű volt.
Társainak, miután Król is leereszkedett hozzájuk, borzasztó lelkiállapotukban még további két és fél órájukba került, mire a törmelékmezőre leértek. Serényi rögtön lerohant a Poprádi-tóhoz, hogy küldöncöt menesszen a Csorbai-tóhoz hordágyért és vezetőkért. A többiek egy utolsó imát mondva elhunyt bajtársuk felett, nem sokkal követték őt. Horn egyenesen a Csorbai-tóhoz ment, hogy megtáviratozza a borzasztó tragédiát a Wachter szülőknek, majd ifj. Franz János és Skokán Pál vezetőkkel visszatért a Majláth-menedékházba. (A baleset részleteiről a Turisták Lapja, a Mecsek Egyesület Évkönyve és a Taternik 1907. évi köteteiben tájékozódhatunk.)
Ezen az estén már hiába várták őket a Sziléziai-házban Komarnicki Gyula, Komarnicki Roman és Hefty Gy. Andor, hogy megtartsák a lengyel hegymászókkal a második nagy találkozásukat, mert a lengyelek odaérkezése után nem sokkal a tátraszéplaki küldönc jött csak a szomorú hírrel.
Másnap reggel, miután Serényi lement szekeret szerezni, Horn a vezetőkkel és a ház mindenes legényével felment a Békás-tavakhoz, hogy Wachter Jenő holttestét leszállítsák. A délután folyamán további vezetők érkeztek, és a holttestet levitték a batizfalvi temető halottasházába. 10-én utolsó útjára indult haza a Mecsek aljába, Pécsre, ahol 12-én a városi temetőben a családi sírboltba anyai nagyanyja mellé helyezték örök nyugalomra.
Az Egyetemi Osztály tagjai gyászuk jeléül szintén hazatértek a Tátrából és ebben az évben már nem végeztek magashegyi mászásokat. Még ez évben, a Lovasberényben október 11.-én megtartott közgyűlésükön elhatározták, hogy emléket állítanak elhunyt bajtársuknak a Menguszfalvi-völgyben. A Márta-csúcs elsőként megmászott középső ormát az Egyetemi Osztály Janusz Chmielowski javaslatára még ebben az évben Wachter-toronynak nevezte el. A főorom déli kéményét pedig egyes irodalmi forrásokban Wachter-kéménynek is említették. Grósz Alfréd kiadatlan nevezéktanában a Felső-Meredély-csorba Wachterscharte, azaz Wachter-csorba néven szerepel.

Wachter Jenő emléke

Wachter Jenő halála ellentétet váltott ki a Magyar Turista Egyesület vezetése és az Egyetemi Osztály között a hegymászás módjának kérdésében, ami oda vezetett, hogy ezen a közgyűlésen tagjai kimondták az anyaegyesületből való kiválásukat, és az önálló Budapesti Egyetemi Turista Egyesületként működtek tovább.
1909-re a Wachter szülők adományából megvolt az emléktáblára szükséges pénz, a Magyarországi Kárpátegyesület közvetítésével megkérték a birtokos Hohenlohe herceg engedélyét. Serényi Jenő május 30-án a korábban tervbe vett, a Hincó-tavak és a Tengerszem-csúcs felé elágazó ösvények találkozásánál lévő sziklatömb helyett alkalmasabbnak találta a Békás-tavak alatti Tüzelőkő homlokfalát az emléktábla elhelyezésére. A 80 x 60 cm-es, 2 cm vastag svéd szürke gránitból készült tábla elhelyezési munkálatai július 22-én befejeződtek, az átadást pedig augusztus 8.-ra, halálának második évfordulójának napjára tűzték ki. Ezen a gyönyörű szép vasárnapon közel százan jelentek meg, akik közül 39 lengyel és 31 magyar résztvevő aláírásával is megörökítette jelenlétét a BETE 1908-09 évi túranaplójában. A Barcza Imre lírai szövegével ellátott tábla fölött gyopárból font koszorú lógott, a Tüzelőkő közvetlen előterét a lengyel hölgyek frissen szedett havasi virágokkal borították.
Először dr. Komarnicki Gyula, a BETE elnöke szólalt fel, beszédét a lengyelek részére németül is elmondta, melyre dr. Jan Nowicki a lengyel Towarzistwo Tatrzańskie nevében hosszabb beszédben válaszolt. Őt követően Balog Károly, a Mecsek Egyesület elnöke, majd Lővy Mór a Magyarországi Kárpátegyesület képviseletében mondott beszédet. A megemlékezésen képviselve voltak még a Magyar Sí Klub dr. Jordán Károly vezetésével, az Österreichischer Alpen Clubot dr. Serényi Jenő, míg a Sekcya Turystyczna Towarzystwa Tatrzańskiego tagjait Dr. Kazimierz Panek képviselte. Sorban elhelyezésre kerültek a tábla alá az egyetlen gyermeküket elvesztett szülők által küldött, a BETE, a Magyarországi Kárpátegyesület, a Mecsek Egyesület és mások koszorúi, és a tábla köré is még számos havasi rózsa és gyopárcsokor került.
Táviratban üdvözölték a megjelenteket Déry József, dr. Téry Ödön (a MTE elnöke), Hatvan Ferenc (a DTE nevében) és dr. August Otto (a MKE Sziléziai Osztálya nevében). A megemlékezést Komarnicki Gyula szavai fejezték be, megköszönve a tömeges részvételt.

Eztán a BETE és a szepesi hegymászók körében hagyománnyá vált, hogy minden évben az évforduló napján felkeresték és megkoszorúzzák az ettől fogva mind a mai napig „Wachter-kőnek” (szlovák térképeken is „Wachterka”) nevezett sziklán az emléktáblát. Tehették ezt mindaddig, míg a tábla az eredeti helyén volt, az utolsó ismert koszorúzás 1932-ben volt. A harmincas évek közepén a Magas-Tátrában itt-ott elhelyezett emléktáblákat összeszedték, és egy helyre gyűjtötték. Ebben nagy szerepet játszott, Otakar Štafl, aki a 20-as évek második felétől sok éven át a Poprádi-tónál lévő menedékház gondnoka volt feleségével, a hegymászó Vlasta Štaflovával együtt, és pontosan ez a magyar nyelvű emléktábla volt egyike azoknak, melyek „inspirálták” őt egy „szimbolikus temető” létrehozására. Az „ötletet” Alojz Lutonský tervei szerint megvalósították, és 1940. augusztus 11-én megnyitott Szimbolikus temetőben helyezték el a Tátrában legrégebben állítottat, Wachter Jenő emléktábláját is.
1934. májusában – talán félve, hogy a történelem zivatarában az eredeti vélhetőleg meg fog semmisülni, hasonlóan a Gerlachfalvi-csúcs Millenniumi Emléktáblájához – a Magyar Ruggyantaárugyár R. T. turistái az általuk épített, Mátraháza és Galyatető közötti „Emergé-út” mentén létesített Wachter-pihenő közelében (a másik kettő Laufer István és Serényi Jenő nevét viselte) egy terméskőobeliszkbe helyezték el a tátrai emléktábla kisebbített mását, mely szintén a szülők adományából készült el. Sajnos ez az emléktábla tíz évvel ezelőtt eltűnt, de ez „barbár honfitársaink jóvoltából”. A gazdátlan emlékhely tönkremenőben van, és ha így megy tovább, hamarosan a június 10-i avatás táblája is el fog tűnni, az obeliszkkel együtt.
A második világháborúig szinte minden évben jelent meg írás vele kapcsolatban. Mászásai bele kerültek a régieken kívül az újabb hegymászó kalauzokba is. A mindössze két szezonra „korlátozódott” tátrai tevékenységével a szlovák, lengyel valamint német enciklopédiák és bibliográfiák is foglalkoznak. A háború után emlékének ápolása jóformán csak a nevezetesebb évfordulókra korlátozódott, de a. 1967. szeptember 30-án A Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztálya, mint a többi polgári turista egyesülettel együtt 1946-ban egy tollvonással megszüntetett BETE „jogutódja”, Pécsett tartott megemlékezést az átépített sírnál a 60 évvel azelőtt történtekről. A 75 éves évfordulóra 1982-ben az Alpesi Rózsa hegymászói az 1928-as felújítás óta első ízben újra aranyozták a tátrai emléktáblát, és koszorúzás is történt a Szimbolikus temetőben. De az arra járó magyar turisták mindig helyeztek el rajta virágot. A centenáriumi évforduló kapcsán a Komarnicki Gyula Természetjáró és Hegymászó Sportegyesület a Magyar Földrajzi Társaság és a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség erkölcsi és anyagi támogatásával megtisztította, és ismét újra aranyozta emléktábláját, valamint felújította pécsi sírhelyét. Külön köszönet dr. Futó Endrének, Scheirich Lászlónak és Sváb Lászlónak a felújításban való közreműködésükért. A remélhetőleg méltó megemlékezések augusztus 11-én és 12-én zajlottak a Magas-Tátrában és Pécsett.

Wachter Jenő De excelsis című írásának ezek az utolsó sorai:
„… S ha jön a sors, a Vég, úgy a világ bolygó nagy concertmestere bömbölve, zokogva kapjon sziklahárfáitok tépett húrjai közé, lavinadörgés zengje halotti dalomat, hulló kőzápor moraja. A köztetek domboruló kis sírra jól őrködjetek Ti nagy hegyek, ne feledjétek megöntözni egy pár könnycseppel, hogy el ne hervadjon rajta a havasi rózsa és a szende gyopár.”

Dr. Komarnicki Gyula 1909. augusztus 8-án elhangzott emléktábla avató beszédének ezek az utolsó mondatai:
„…De azért légy földöntúli életedben is boldog. Tudd meg, hogy mi, kik a hegyeket járjuk, mindig hálával gondolunk vissza reád, ki bennünket azoknak titkaiba bevezettél. Szívünkbe véstük emlékedet s emléked közöttünk maradandóbb lesz, mint azt az ércbe vagy kőbe faragott emlék hirdetni képes.
De azért álljon itt e kőtábla. Hirdesse ama százaknak, kik erre veszik útjukat, akik itt haladnak el, hogy a Tengerszemcsúcsról nézzék, csodálják a Tátra fenséges szépségét …hirdesse e tábla azoknak, hogy mi nem feledkeztünk meg rólad, hanem kegyelettel őrizzük meg emlékedet, a Tiedet, ki nekünk barátunk, mesterünk voltál, a Tiedet, kit láttunk az ihlet a lelkesedés pillanatában, az örömök tiszta forrásánál. Szilaj voltál mint bérci zerge, elszakadtál tőlünk, de emléked éljen közöttünk örökké!”

Balog Károly, a Mecsek Egyesület elnökének a tábla avatásakor elhangzott szavai:
„… Magasra törekvő, hősi küzdelemnek hoztad áldozatul ifjú életedet ott, ama zord sziklatorony tövében. Mi sem költhetett fel hosszú, néma szendergésedből, sem a természetnek hajnali ébredése, sem a jó barátoknak hívó szava, sem forró könnye a szerető szülőknek – s íme! feltámasztott halottaidból a kegyelet és emléked élni fog örökké.”

Legányi Dezső pedig ezt írta a TA IV. évfolyamában, 1913-ban, a 88. oldalon:
„… De virágosnak kell lennie mindig annak a sírhalomnak, mert nem feledheti Őt a magyar ifjúság sem, mely az Ő példájából tanulhat természetszeretetet, Istenfélelmet és szívós, erős akaratot – de egyúttal az ő korai halálából a legnagyobb elővigyázatot is!”