Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Zempléni-hegységben található, a Kis- és a Nagy-patak völgye közötti gerinc kiemelkedésén, 656 méteres magasságban. Legkönnyebben Göncről a piros+, vagy Telkibányáról a piros jelzésű Rákóczi-túra vonalán érhető el, kizárólag gyalogosan vagy hegyi kerékpáron. A közepesen fárasztó túrán könnyű eltévedni, turistatérkép nélkül ne induljunk útnak!

A 656 méteres sziklameredélyen ma alig találjuk várnak nyomait. A Téglás-kő (752 m) felől észak felé kinyúló, keskeny, sziklás-erdős andezit gerinc végső letörésén, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a környező hegyvilágra, mára csak természetes sziklaalakzatokban, a színpompás sziklai vegetációban, az átforrósodó vulkáni kőzeten fürgén sikló gyíkokban lehet gyönyörködni. A sziklakilátó mögött, sűrűerdõben lelünk rá a hajdani vár öregtornyának maradványaira: négyzet alapú falmaradvány omladozó ablakkal, amelynek évei – műemléki helyreállítás hiányában – elég nyilvánvalóan meg vannak számlálva. A 30-as években állítólag még 3-4 méteres falak meredeztek itt, ám ezek mára bizony jócskán lepusztultak, és az Abák ősi fészke mindeddig elkerülte a műemlékesek figyelmét. Azért érdekes megfigyelni a kuszán fölfalazott alaktalan köveket 700 éve összetartó, cementet sosem látott habarcsot, ami még mindig dacol a kitett szirtet ostromló esőkkel, faggyal, a Tátra felől lezúduló szelekkel. A torony maradványa körül egy szűkebb és egy jóval tágabb körben egyaránt sáncmaradványok fedezhetők fel, maga a turistaút is ezen vezet egy szakaszon. Hajdan ezek a sáncok védték a várat a Kis-patak felől érkező ostromlóktól. A keleti oldal védelméről a természet gondoskodott: tíz-húsz méteres természetes sziklafal andezit oszlopai szakadnak itt a mélybe, amelyet csak egyetlen ponton szakít meg egy szűk és meredek átjáró, ahol ha megfontoltan, és a görgő kövekre ügyelve leóvakodunk, szűk óra alatt elérhető a Nagy-patak völgye és a turistautak elágazásában található, TV műsorokban is fel-feltűnő Potácsház. Több vármaradványt aztán hiába is kutatnánk. Az Amadé-várt nem a török hódító ostromai, nem is a Habsburgok esztelen pusztítása tüntették el. Alig élte túl az Árpádokat, utoljára 1384-ben említik a krónikák – már akkor is romként…

Mi történt hát vele? Kinek állt útjában a sűrű erdőrengetegben, nehezen megközelíthető helyen emelt sasfészek?

Anélkül, hogy történelemkönyvet írnánk, érdemes pár gondolatot feleleveníteni a vár és urai sorsáról, mert tövében az egész ország sorsát meghatározó események zajlottak. Aki pedig mélyebben beleás a XIV. század elejének történelmébe, hamisítatlan, fordulatos középkori történetre bukkan, ármánnyal, gyilkossággal, árulással, lovagi csatákkal, zsarnokoskodó nagyurakkal, hősi önfeláldozással. Károly Róbert uralkodásának elején vagyunk, a királyság és a fõurak hatalmi harcának sűrűjében.
A várat az Aba nemzetségbeli Amadé nádor építette a XIII. sz. végén. Központjává vált az akkori Észak-Magyarországot fokozatosan hatalma alá hajtó Amadénak, aki hat fiával együtt uralta több megyére és számtalan várra – köztük Munkács, Lubló, Regéc, Boldogkõ, Szepes – kiterjedő birodalmát. A köztudattal ellentétben a nagyhatalmú és vaskezű nádor a „gyermekkirály” hívei közé tartozott. 1304-1306 körül a király hosszabb időszakot töltött Amadé vendégeként a gönci vár falai között. A nádor hatalmát jelzi, hogy megfordult benne Ulászló lengyel fejedelem is, aki a cseh II. Vencel elől menekülvén itt talált oltalmat. Amadé katonailag is támogatta – Károly Róbert királyi seregeihez csatlakozva – Ulászló csehek elleni harcát. 1304-ben a csehek meg is ostromolták a várat – sikertelenül. A király és az Abák viszonya azt követően fordult meg, hogy Amadét a kassai szászok 1311 szeptemberében megölték. Károly Róbert a kassaiak oldalára állt, a megszeppent fiúk pedig októberben „megegyeztek” a királlyal, kötelezvén magu-kat arra, hogy ellene nem fognak fegyvert. A béke azonban csak addig tartott, míg ki nem tavaszodott, és az Amadé-fiak máris támadásba lendültek, egyben megszerezték maguknak Északnyugat-Magyarország urának, Csák Máténak a támogatását. A nagy összecsapásra 1312. június 15-én került sor a Kassa fölötti Rozgonynál, ahol a király a szepesi nemesség és Kassa segítségével legyőzte a kiskirályok egyesült seregét.

A Rozgonyi csata

1312. június 15-én hajnalban a két sereg farkasszemet nézett egymással a Kassa mellett, a Hernád partján fekvő Rozgony enyhén dombos vidékén. A hazai nemesség színe-java felsorakozott a király, illetve az Amadé-fiak és Csák Máté szövetsége mellett. Utóbbiak indították meg a támadást. Elsöprõ erejű rohamot indították a fő királyi hadtest ellen, amely nem volt képes ellenállni a támadásnak. Ekkor a király oldalán harcoló johanniták beavatkozása – ahol maga a király is harcolt – megfordította a csata menetét Végül a kassai és szepesi seregek oldalirányú támadása eldöntötte a csata kimenetelét és meghozta Károly Róbert győzelmét.
A történelemkönyvek tanúsága szerint a Rozgonyi csata megrendítette a királyság ellenpólusaként saját „regionális” ha-talmukat szövögető nagyurak pozícióját és utat nyitott az erős és egységes középkori magyar állam megerősödése felé, így hosszú időre meghatározta hazánk fejlődését.

A csatát követően a vár még nem pusztult el. A Károly Róbert bizalmasaként számon tartott Drugethek laktak a várban, de királyi birtok maradt. Az Amadé-fiak lassan kiszorultak az országból, eltűnt egy honfoglalás kori nemzetség,  amely királyt is adott az országnak Aba Sámuel személyében. És elpusztult a vár is, de hogy hogyan, mikor, nem tudjuk.

Túra az Amadé-várba

Ha Göncről indítjuk a túrát, a Kis- és Nagy-patakok egyesüléséből létrejövő Gönci-patak fölött halad utunk a piros+ jelzésen, míg Telkibányáról a piros jelzésen egy kisebb erdős dombot megmászva indulunk, de akár így, akár úgy, mindenképpen a Potácsháznál fogunk kikötni, ahonnan a Kis-patak völgyében vezető piros turistaút indul. Átkelünk a frissen csobogó, áradáskor hatalmasra duzzadni képes Nagy-patakon, majd a Kis-patakon, és bozótos újulatban haladva hamarosan elérjük a gönci pálos kolostor romját.
Az épület romjaiban is lenyűgöző. Teteje beomlott, de falai szinte épen állnak. Az utóbbi években ásatások kezdődtek, és csak remélni tudjuk, hogy a feltárást felújítás, de legalább állagmegőrzés is követi. Máskülönben a még látható faragott oszlopfők, rózsaablakok menthetetlenül elenyésznek.
A kolostortól dél felé indulunk egy keskeny, benőtt csapáson, tovább a piros turistajelzésen. A jelzés gyakran eltűnik, de ne essünk kétségbe, csak haladjunk mindig a völgy emelkedése (párhuzamosan a szintvonalakkal) irányába, és előbb-utóbb biztosan rátalálunk a feljebb jobb állapotú turistaútra.

Vadregényes, sziklás-erdős szakaszon, a patak fölött vezet az út, majd átkelünk rajta és elérünk egy szélesebb szekérutat. Egy irtás szélén, padokon, a tiszta vizű patak mellett szusszanhatunk egyet az igazi kaptató előtt. Ide érkezik szintén Gönc felöl a piros négyszög, amely a Dobogó-nyereg érintésével ereszkedik a Kis-patak völgyébe.
Kicsit tovább haladva a turistaút bal kéz felé kiágazik a kocsiútból. Az ösvény szinte toronyiránt vág neki a Nagy-Amadé-hegy meredek oldalának. Különösen esős időszakban gyűlhet meg a dolgunk a meredek, sáros úttal. A csúszós kaptatón visszacsúszkálva ugyancsak szükség lesz combizmaink erejére. Irtáson haladunk át majd újra sűrű bükkerdõbe érünk, és hamarosan átkelünk a várat hajdan övező külsős sáncok maradványain. Komor sziklatömeg bukkan elő az erdőből. Fölmászva egyszerre kitárul a táj, a húsz méternél is magasabb torony a lombkoronaszint fölé emelkedve pompás kilátóhelyül szolgál. A Telkibánya fölötti hegyvilág terül el alattunk, ám jó időben túllátni rajta egészen Kassáig, és a Gömör-Szepesi-érchegység szélső vonulatáig. Nyugat felé a Nagy-völgyön lehet végigtekintetni teljes hosszúságban, fölötte a Reszelt-bérc, a Hemzső, a Bohó-hegy erdő borította kiemelkedései. A sziklakilátótól pár méterre délnek tartva az erdőben bukkanunk a romra. Bizony nem sok maradt az Amadék egykori dicsőségéből, de azért jó lenne megmenteni ezt a keveset, mert még pár évtized, és semmi nem marad a hajdani lovagvárból.

Visszafelé mehetünk ugyanarra, vagy a piros jelzést követve a Téglás-kő és  a Fehér-kút érintésével Hejcére.
Szálláshelyünkön, a kimerítő túrát követõ megérdemelt pihenésünk során álmunkban talán megelevenednek a hajdanvolt idõk. A vár karcsú tornyain zászlók lengenek, és büszke, fényes páncélzatú, hatalmas pallosú lovagok léptetnek ki a kapu leengedett hídján, hogy a végzetes csatába induljanak… Az Amadék birodalmában járunk…

Szöveg és kép: Galli Károly